Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
nélkül jártatja a száját. Van, aki elbújik, egyedül akar lenni. Van, aki csak ül némán és bámulja a többieket. Ilyenkor senki nem tudja pontosan mi történik. Veszprémben a színházban és a színészházban 1972. március 17-én késó este és éjszaka különösen összecsavarodott-csomósodott a világ. Ahányan emlékeznek, annyiféleképpen emlékeznek még a legapróbb részletekre is. Siklós Olga 1986-ban határozottan állította, hogy Pétervári István és Pethes György nem mentek föl a bankettre az ő szívélyes nógatása ellenére sem. Dobák Lajos határozottan állította (korábban megírta), hogy ő maga próbált helyet szorítani a zsúfolt asztal mellett az igazgatónak s a vezető rendezőnek - sikertelenül. Akkor Siklós Olga elbizonytalanodott, de 1990-ben, amikor írásban fogalmazta meg emlékeit, megint úgy gondolta: az igazgató és a vezető rendező a bankettről tüntetőén távolmaradt. Cserhalmi György észre sem vette, ott van-e, nincs-e ott a két hivatalos akárki, neki más gondja volt. Latinovits Zoltánt sem ez foglalkoztatta. Es végtére is mindegy. Nagy nyüzsgés volt, boldog-boldogtalan jött-ment a színházban, mindenki evett, ivott, beszélt, áradozott, mindenkiből kicsordult a lelke, mindenki magával, a maga örömével, bánatával volt elfoglalva, s épp ezért mindenki mindent a saját látószögéből látott, ha magán kívül egyáltalán látott valamit — s később is csak arra emlékezett, arra emlékezhetett, ami abban a cigarettafüstös, konyak-párás, izgalom-izzadt éjszakában benne megragadt. Cserhalmi György úgy fogalmazott: kiléptem az ablakon. Dobák Lajos arra emlékszik: próbálta (próbálták?) megtartani Cserhalmit, de nem bírták, s a fiatal színész kizuhant az ablakon. Ruttkai Éva elbeszélésében szerepel egy mozdulat, amelyre senki nem emlékszik, csak ő: amikor Cserhalmi kilépett (kizuhant?) az ablakon, Ruttkai Eva a hasához kapott, s némán lecsúszott a fal mellett a kőre. Lehet, hogy így történt, mert annyira meglepte Cserhalmi hirtelen mozdulata, hogy rémületében kiszaladt alóla a lába. (Bár Ruttkai Éva egyéniségére inkább az volt jellemző, hogy nagy bajban, váratlan helyzetben idegesen mozdult és hangoskodott, nem az, hogy néma és béna lett!) És ha a Győzelem előadás záró pillanata - Göndör Klára mozdulata - élt benne elevenen, s öt év múltán, már Latinovits Zoltán halála után, amikor visszaidézte emlékezetében a bemutató utáni éjszaka történéseit, egymásbaoldvadt a színpadi pillanat s a színészház folyosóján történt drámai esemény: a képzelt és az igazi valóság? Ruttkai Éva elbeszéléséből tudjuk, hogy Latinovits Zoltán másnap éjjel a sümegi kórházban - agyongyötört, bomló idegállapotban - egy pillanatig azt hitte: meghalt Dobák Lajos; holott csak a színjátékban, a színpadon halt meg a Dobák Lajos által játszott Sántha professzor - de Latinovits Zoltán túlcsigázott képzeletében összemosódott, egybefonódott élet és színházi előadás. Vannak pillanatok, amikor álom és ébrenlét, élet és halál között nagyon vékony a senki földje. Ami fontos, ami biztos: Latinovits Zoltán és Cserhalmi György mindketten úgy emlékeztek erre az éjszakára: a dráma, az igazi dráma nem közöttük, nem velük történt. „Ez egy ilyen hepciáskodás volt” - mondta 1976-ban Latinovits Zoltán.113 Színészek egymás között — indulataikba, nézeteltéréseikbe, szellemi-érzelmi párviadalaikba ostobaság kívülről, kívülállóként beavatkozni. (Színészek egymás között: „Voltak viták? Gátszakadásig. Örök harag. Javíthatatlan barom. Vérre ment minden, hiszen rólunk volt szó. Meddig tartott a harag? A másnapi vacsoráig, de legföljebb egy hónapig...”114) Most a másnapi vacsoráig sem kellett várni. „Az történt, hogy a műszakiakkal leültem whiskyzni, s ő üzengetett: menjek fel, mert ott van Németh László családja és niyés Gyula. Fölmentem a klubba, cigaretta volt a számban. Éppen a nemzet sorsát vitatták, s az engem különösebben nem érdekelt. Zoli éppen térdepelt Gyula bácsi előtt, és bókolt neki. Én otthagytam a társaságot, Zoli kijött utánam és ordított: »Nekem köszönhetsz mindent.« A szervező nekem ugrott, mondván: »Zolikám, én téged védelek!« Én adtam neki egy fülest, ő felfújta az ügyet. Zolit nem akartam bántani, s kiléptem az ablakon. Másnap a gyönyörű szép napsütéses reggelen már ott ült az ablak alatt és kavicsokat dobált fel: »Nem vagyunk haragban.«” Cserhalmi György szerint cigaretta volt a szájában, amikor a klubba belépett, Latinovits Zoltán úgy emlékezett: fogpiszkáló. Cserhalmi szerint a klubból kilépve történt az összeszólalkozás 244
