Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Németh László: Győzelem (1941)
Lajos ugyanabban a percben észreveszi őket, s leugrik. Halt ... Ez csakugyan halt ... Épp maguk után jövök ... Sántha. Mit hagytunk ott, amit érdemes utánunk hozni? Lajos. Ha mást nem, a jó emléket. Sánthánét észrevéve, kissé feszengve. Arról van szó, hogy a legények szemrehányást tettek ... Nem lett volna szabad a tanár urat visszaengednünk. Sántháné. Nem? És mit akartak csinálni vele? Az uramnak épp elég volt ez a kirándulás. Lajos. Hiszen épp azért vagyok én ezek előtt most hibás, hogy a visszautat mért nem takaríttattam meg vele. Azt mondták, ha úgyis nyaral a tanár űr, nyaraljon velük. Sántháné. Maga igen jókedvű fiú, de az én uram nem egészséges ember; megvan a szobája, ágya, kosztja. Akármilyen nagy lelki örömet szereznének is maguk neki, én összetörve kapnám vissza. Lajos. Van ott egy rendesebb szoba, amiben a könyvtár van. Abban egy ágyat is föl lehet állítani. Sántháné. Szó sem lehet róla. Az urához. Bandi, ne feledkezz meg róla, hogy mireánk várnak ... Sántha. Nem, nem feledkezem. Lajoshoz. Nagyon köszönöm a legények meghívását. Én is igen jól éreztem magam köztük. Kis habozás után, nevetve. Polgároknál, tudja, szokás, hogy az asszonyok felelnek az uruk helyett. Ezt a szokást ne vegyék át: igen sok rosszra vezet ... Sántháné. Nem én feleltem, hanem az elővigyázat ... Beteg embernek otthon a helye ... Sántha. Ez az az irgalom, amely mindig alszik, valahányszor Kardhányóékkal kell egy pohár sört meginni, s mindig felébred, valahányszor a magam égtája felé fordítom a fejem ... Sántháné. Szóval, össze akarod töretni magad; pancson élni. Sántha. Kell annál nagyobb panes ... Félbeszakítja; Lajoshoz. Nagyon örülök, hogy kinn voltam nálatok, fiam. Ez is egyfajta diadalérzés - igaz, nagyon csendes -, a mások dolgán érezni, hogy a Jó Ügy olyan, mint a nagy természet, csak részleteiben pusztul, az egész mindig új fákkal virul, s állja a bosszút azért is, ami kiszáradt, tönkrement, meddő maradt. Lajos. Jöjjön ki, tanár úr, s maga is bosszul magán egy kicsit ... Sántha. Hallottad, beteg vagyok. Lajos. Ha féltik az ágyazásunktól meg a szakácsunktól, hozza ki a kisasszonykáját. Ágneshez. Tud főzni, ugye? Ágnes. Az első eset, amikor szégyellem megmondani, hogy nem. Rántottát. Sántháné Lajoshoz. Maguk, úgy látszik, abból akarnak megélni, hogy a világban különc, ábrándozó agyak és túlérzékeny lelkiismeretek is vannak. Lajos. Ebben a visszaélés világban nekünk is vissza kell élni valamivel, méltóságos asszony. Mi lenne a szegény népből, ha a gazdagok mind egészséges idegzetűek volnának? Mint történettanár felesége, tudhatja, hogy a nagy forradalmak azon a résen szoktak jönni, ami a rosszabb idegzetűek lelkiismeretében támadt. Sántháné. Ehhez én nem értek. Ha vitatkozni óhajt, kiküldőm a fiamat; a mi családunkban rá tartoznak a szociális ügyek. Sántha. Benn hangosabb lesz a beszéd; az öreg Kardhányó hangja: „Most már Kata méltóságos is megszökött; ez összeesküvés”. S miránk, többiekre, a Kardhányók. Sántháné. Azt hiszem, nincs értelme, hogy idekinn ácsorogjunk. Sántha Lajoshoz. Sajnos, a lányom nem jöhet ki velem holnap Topánba. A női egyesben kell vizsgáztatnia a bekhendjeit. Ágnes. Már megmondtam, hogy nem indulok. Nincsenek bekhendjeim. Sántha ránéz. Igazán? ... Akkor nincs más hátra, mint hogy elfogadjuk a meghívást, s elkészítsék abban a Rossz-Topánban a szobánkat. Sántháné. Összeesküdtetek, hogy megalázzatok. Sántha. Nem alázunk meg, hanem bemegyünk veled Kardhányóhoz. Lajoshoz. Csak aztán el ne rontsa az egy hét az egyórás benyomást. Sántháné előremegy. Nekem elég volt ebből, én megyek már. Ágnes az apjához. Én nem mennék utána. Sántha. Mért ne? Tudsz valami olyat mondani, amitől elapadnak a söröshordók, amelyeket, ha ma kinn is maradok, holnap vagy holnapután a Kardhányókkal kell meginnom? A 23
