Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
megszólalását. Latinovits Zoltán rendezőpéldányában viszont a rendező áthúzta a Rivaldában olvasható mondatot, s kézzel a lap szélére jegyezte: Mit gizdáskodik az úr? 1986 szeptemberében aztán megszólalt Dévai Péter3, a koronatanú s elmesélte: hogyan keletkezett a Cigány alakja az előadásban. Dévai Péter emlékezetét hitelesíti Latinovits Zoltán rendezőpéldánya és Dobák Lajos 1977-ben rögzített változata. Am mindenképpen elgondolkodtató: az előadás bármelyik dokumentálható részletére is lehet többféleképpen emlékezni. A dokumentumok is különbözőek, emlékezetünk is másképpen-másképpen rostál s ahogy múlik az idő, a tegnapi történések körvonalai is összemosódottabbak, képlékenyebbek, illékonyabbak lesznek. Az igazán jelentős színházi előadás nem a dokumentumokban, hanem a lelkűnkben eleven. S a lelkünk változik, alakul — él. Az igazán jelentős színházi előadáshoz a legendája is hozzátartozik. A színház történész nem tehet mást: összegyűjti a színjáték fellelhető, korabeli dokumentumait, szembesíti azokat a múló időben élő emlékképekkel, s megpróbálja mindebből kihámozni: milyen volt akkor az előadás, és bennünk mi él ma a hajdani színjátékból. 2. Németh László — azokról az évekről szólva, amelyekben többek között a Győzelem cimű társadalmi drámát is írta — Negyven év című tanulmányában, 1965-ben így jellemezte ifjúkori önmagát, gondolkodását: „...akkori hitem szerint a magyarságnak csak mint a minőség elvével áterjedt mintanépnek lehetett az életre reménye, a családból is mintacsaládot akartam csinálni, amely kis körben szemléltet nagy általános követelményeket. Hogy ez a modell milyen legyen, a minőség igényén túl, három körülmény szabta meg: a környező nyomor, mely a gazdasági válság csúcspontján az iskolában, de az utcán is körülfogott; a meghirdetett »reform« szélhámos eldurrogtatása, mely egyre határozottabban állított szembe a fennálló renddel; a sztálini időkben viszont marxistává se tudtam lenni, hisz azzal, úgy véltem, a virtuális huszadik századi szocializmust adtam volna fel. Mindez azt kívánta, hogy a magam társadalmából kiválva, állásomat feladva, a nyomorgókhoz közelebb kerülve: egy nagy családdá bővülő közösségben, a »minőség-szocializmus« piciny szigetét teremtsem meg. Egy kis tanyát, vagy ahogy akkor mondtam, farmot akartam venni, azon a minőség-földművelés, kert- Magyarország sejtjét rendezni be; olyan munkásokat véve fel, akik egyben tanítványaim is.” A Győzelem című drámáról csak néhány mondatot ír, a veszprémi előadás műsorfüzetében6 is ezt idézi (ennek alapján szajkózza Németh László gondolatait utóbb, többnyire torzítva a legtöbb kritikus), s máshol, később sem ír többet e művéről: „Az utolsó ezek közt a darabok közt: a Győzelem volt, melyet 1940 karácsonyán, alig néhány napi dégi tartózkodásom alatt írtam. Sóhajtás inkább, mint darab. Az egyetemi tanár apát, aki rég föladta, családjába, betegségébe temette ifjúkora kedves gondolatait, kisebbik lányának váratlan szerelme az okos népfőiskola-szervező parasztfiú iránt ragadja ki a balatoni villából meghalni, de a fiatalokon át mégiscsak győzni, a népfőiskolává alakított rozoga majorban.”7 Hogy a parasztkollégiumok ügyét mennyire komolyan gondolta akkoriban Németh László, bizonyítja Móricz Zsigmondnak egy, a Kelet Népében megjelent írása. A népfőiskolák' ügyében baráti tanácskozásra összegyűlt írók 1940 elején meghányták-vetették a lehetőségeket és tennivalókat, s a vita hevében „Német László [...] az asztalra ütött, de akkorát, hogy robban. Ez azonban nem pusztító robbanás, hanem a vegyészet ismert csattanása, mikor két elem egyesüléséből egy harmadik születik meg. Németh Lászlóban az írói gondolat és az emberi cselekvés villámszerűén lobbant fel, s ezzel már létre is hozta az első Népfőiskolái Egyesülést.”8 Németh László felajánlotta három hónapos népfőiskolái célra rózsadombi házát, az írók szervezték a népfőiskolát, de a politika közbeszólt, s nem engedélyezte a terv megvalósulását. Am Németh Lászlót roppantul foglalkoztatja a parasztkollégiumok ügye, s 1940-ben írott egyik cikkében már megpendíti a Győzelem című dráma alapmotívumát: „Úgy éreztem, hogy amíg az egész ország szaval és hűtlenkedik, a jobbaknak »szerzetesrendekbe«, ilyen parasztkollégiumokba kell zárkózniuk. Életem törése s jóvátehetetlen hibája, hogy e categoricus iinperativusnak akkor nem engedelmeskedtem.”0 Akkor — a harmincas évek derekán. Most - 1940-ben! — engedelmeskedne, de most a politika, a hatalom állítja meg. Am a vásárhelyi parasztkollégiumban tett látogatása egyfelől feladata pontos megfogalmazására sarkallja („A cél tehát nem annyira a rendszeres kiképzés, mint az eklézsiaszervezés.”10), másfelől a Győzelem című drámához is közvetlen él225
