Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)

Németh László: Győzelem (1941)

Sántha. S te nem félted? Az újsághoz nyúl, lapozza.

Ágnes. Nem. Engem szórakoztat. Nagyszerűen tudsz gúnyolódni. Egész mozdulatlan marad az arcod, a szemöldököd pamacsa olyan komolyan áll, mintha fontos feleletet várnál. Sokat kellhet csinálnia, amíg valaki így tud gúnyolódni. A fiúknak csupa cikázás, vigyor az arcuk: azzal mutatják, milyen nagyszerű emberek ők, hogy be tudják lőni a nyilat ... Mennyi szűrőnek, mennyi fájdalomnak kell lenni abban, akinek az arcára ilyen komoran érkezik a legvadabb csúfolódás. Ez a Rudi a legvégéig észre sem vette. Nevet. Elhitte, hogy van egy angol bölcselő, aki víkendet akar a világból csinálni. Csak a legvégin fogott neszt.

Sántha. S téged nem bánt? Ha csakugyan kigúnyoltam? Végre is veled gyakorol. Anyádtól hallom, hogy nemcsak a bajnokságra gyakorlatoztok.

Ágnes. Igen, anyu már jegyben jár. Olyan emelkedett hangulatban van, mint amikor Ilát segítette be Bart úr nyoszolyájába.

Sántha az újság mellől. S te? Azt akarod mondani, hogy neked nem tetszik?

Ágnes. De igen. Viszonylag.

Sántha. Mi az, hogy viszonylag? Micsoda nyegle beszéd ez?

Ágnes. Viszonylag, relatíve. Azokhoz képest, akikhez a másik nem divatbemutatóján idáig szerencsém volt. Ila néném például boldogtalan lesz, ha utána a maga közkórházi főorvosára kell néznie. Egész csomó erénye van, amit te nem vehettél észre. Szereti az anyját; nyitott ablaknál alszik; s mondják, kitűnő a matematikában.

Sántha. S ennyi erénnyel mért csak viszonylag? Mért nem abszolút? Én azt hiszem, téged abszolút kielégíthet.

Ágnes. Engem abszolút nem elégít ki.

Sántha. Akkor mért gyakorolsz vele?

Ágnes. Mert nem tudom, hol vannak a férfinem határai. Vannak-e egyáltalán férfiak rajta túl. Semmi bizonyítékom sincs rá, hogy azok a férfiak, akik énnekem tetszenének, nem haltak-e ki az utolsó húsz vagy harminc esztendőben.

Sántha. Mért? Milyen férfiak kellenének neked? Hallod, bokszol is. Kalapácsvető bajnok is legyen?

Ágnes. Milyen? Valami olyan, mint te.

Sántha keserűen nevet. Rozoga ideál. Most te csúfolsz engem.

Ágnes. Nem, csakugyan. Neked van súlyod. Ezt mindenki érzi. Azért húzódunk mind tőled; - anyu, ha a Duhajdába visz, Laci a szociális terveivel, Ila, ha náluk vacsorázol. Rudi is meg volt szeppenve, amikor meglátott. Mindez azért, mert van súlyod ... Igaz, hogy jórészt boldogtalanságból.

Sántha. Na, látod...

Ágnes. De az nem baj. Másban a boldogtalanság is csak hülye sápítozás. Tekörülötted megfeketedik a levegő ... Egy kis sötét udvarod van fájdalomból. S ez olyan méltóságteli.

Sántha. Mi jutott eszedbe, hogy így beszélj velem?

Ágnes. Semmi. Csak meg akarom magyarázni, miért nem abszolút ... Vannak ilyen egyoldalú érdeklődések.

Sántha. Miféle egyoldalú?

Ágnes. Mármint az enyém teirántad.

Sántha. Nincs hangulatom a nyegléskedésre.

Ágnes. Úgy értem, hogy te sosem beszéltél nekem a magad dolgairól. Emlékszem, amikor még kislány voltam, s Laci és Ila olyasfélék, mint én most: elvittél kirándulni minket, s meg akartál magyarázni nekik valamit ... Azt, amitől így megfeketedtél ... Néha olvastál is; verseket ... De Ila csak a kekszes staniclira nézett, Laci meg örült, ha a barátjaival meglóghatott. Énnekem már nem beszéltél.

Sántha. Addigra, hála isten, megokosodtam. Hogy te meg egy glisszőrösre gondolj közben?

Ágnes. Ki tudja? Én mindig tiszta egyes tanuló voltam. Azt hiszem, nekem van a legtöbb eszem a családodban. Ezt különben nem felajánlkozásból vagy szemrehányásból mondom. De vannak komoly hajlamaim. Csak hajlamaim, sajnos. Ezt mindig érzem, amikor veled vagyok. Hacsak a levest eszed is, olyan bánatos, lecsüngő bajusszal ... Mondd, mért érzed te olyan nevetségesnek, hogy Rudi motorcsónakot épít? S vasárnap kirándul?

12