Kincses Károly: A színház a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből (Budapest, 1990)
II. A színház a műterembe megy
Színészekvizitkártyákon, kabinetportrékon és levelezőlapokon (1860 k.-191 0 k.) 15 A vizitkártyák korai szakaszukban általában egész alakban ábrázolták a színészt. Az 1860-at követő másfél évtized képein a személyek még természetesebbek, a felhasznált kellékek minimálisaké az ábrázolás módjában van valami naiv, trükközéstől, csalástól, komoly retustól mentesség. A képen látható személyek méltóságteljes tartása, a választott pózok mögött ne csak azt lássuk, hogy a másfél száz évvel ezelőtti embereknek még több tartásuk, természetes méltóságuk volt, mint a maiaknak, hanem vegyük észre vagy gondoljuk oda minden képhez azokat a derék- és háttámaszokat, fejtartókat is, melyek a hosszú, sokszor 5-8 másodpercig (néha tovább is!) tartó expozíciókhoz ki merevítették a modelleket! Ha alaposan megfigyeljük ezeket a képeket, mindegyiken észrevehető a drapériával kitakart, asztalkával álcázott, vagy utólag retussal eltüntetetttámasz. A statikus, merev beállítást, test- és fejtartással, mimikával, kézmozdulatok mímelésével próbálták oldani. Fogalmat alkothatunk a korabeli fényképezési folyamatok groteszk voltáról, ha megpróbáljuk tükör előtt felvenni valamelyik szenvedő hős, kitárt karú, epekedő hölgy tartását, s azt a kellő 6-8 másodpercig rezzenéstelenül kitartani. Aki ezt megpróbálta, másként értékeli ezeket a képeket, s más szemmel néz a korabeli színészre, akinek ezt a megfagyasztott pillanatot produkálnia kellett. A színészt egyébként a néző az életben így sohasem láthatta, mert a nézőtérről szemlélve, alulról, felülről, oldalról, de mindenképpen mozgásban, akcióban jelent meg, egy vizuálisan értelmezhető tér és egy időbeli történéssorozat részeként. Ezek a hosszan kitartott pózok, melyeket a fényképezés megkövetelt a színésztől, megjelentek a színpadokon is, az előadások folyamatában. A színészek ezek segítségével nyomatékosították egy-egy helyzetet, a drámai vagy vígjátéki szituáció csúcspontjait. így alakult ki az az előadásmód, melynek során az egyik fontos póztól a másikig viszonylag kevés mozgással jutott el a színész, a főbb pontokat kidolgozva, köztük pedig kicsit elnagyoltan közlekedve. AlegtöbbXIX. századi aktor ragaszkodott ehhez a nyomatékosításokkal kiemelt, kitartott pózokból, hangsúlyokból építkező előadásmódhoz, és a közönség is ehhez mérte a színész tehetségét, művészetének fokát. Még hosszú ideig tartott, míg a természetesebb színpadi viselkedés kiszorította a fényképezéssel szoros kapcsolatot tartó gesztikuláló, deklamáló színjátszó stílust. Ennek legszélső pontját jelentette az e korban rendkívül népszerű élőképbemutató, melyet sokszor hetekig próbáltak, készítették a pompás, meghökkentő díszleteket, jelmezeket, majd a hosszas előkészítés után a szereplők átlag néhány percet mozdulatlanul állva, pózoltak a közönségnek. A hálás publikum értékelte a jelmezek sokszor igazi arany- és drágakő díszeit, az igazi selymet, csipkét, a sokszor főrangú (műkedvelő) szereplők nemes, méltóságos tartását.
