Kincses Károly: A színház a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből (Budapest, 1990)
II. A színház a műterembe megy
10 II. A SZÍNHÁZ a műterembe megy Színészek vizitkórtyákon, kabinetportrókon és levelezőlapokon (1860 k.~1 910 k.) A dagerotípiák, talbotípiák (az első pozitív-negatív fotóeljárás) után döntő fordulatot hozott a fényképezés történetében Disdery találmánya, a vizitkártya. Ez egy látogatójegy méretű (6x 10 cm), kartonra kasírozott albumin kép, hátlapján (vérzőjén) leggyakrabban a fényképész nevével, műtermének címével nyomtatva. Rövid idő alatt elterjedt az egész világon, és hamarosan a fényképezés legnépszerűbb formájává vált. Szabványos méretével, egységes kivitelével, olcsóságával egyrészt alkalmassá vált a tömeges sokszorosításra, másrészt a gyűjthető tárgyak rangjára emelte a fényképet. A korban lassan általánossá váltak a szalonok asztalain a díszes, bőrbe kötött, néha nemes anyagokkal díszített családi fényképalbumok. Ezekben kezdetben csak a szűkebb rokonsághoz és baráti körhöz tartozók fényképeit helyezték el, de rövidesen népszerűvé váltak a neves emberek, politikusok, színészek arcképeit tartalmazó albumok is. A fényképgyűjtés általánossá válása jótékonyan hatott a fényképészműtermek forgalmának alakulására, s ugrásszerűen megnőtt az újonnan nyíló műtermek száma. Természetessé vált, hogy a fővárosban több, de minden nagyobb, színházzal rendelkező vidéki városban legalább egy nagyobb fényképészműterem szállította a színészeknek, hódolóiknak és a színházaknak a fényképeket. Egy jobban prosperáló hazai fényképészműterem az addigi néhány száz dagerotípia helyett akár tíz-húszezer vizitkártya méretű képet is forgalmazott egy év alatt. A vizitkártya-fénykép fokozatosan a helyi, majd a szélesebb nyilvánosság fontos eszközévé vált. A fotográfusok a neves emberek képeivel díszítették kirakataikat, így téve vonzóbbá műtermüket (és vele a fényképezést is!) a kispolgári középrétegek számára, akiknek mindaddig nem adatott meg, hogy családjuk nagyságát, erejét, összetartozását a család tagjainak arcképeivel is igazolják, hasonlóan a nemesi családok családi képtárához. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a kiemelkedő személyiségű, hírneves emberek kirakatokban közszemlére kitett fényképei mennyiben befolyásolták a civil megrendelőket. Miként vették fel akár tudatosan, akár ösztönösen a mintaképeken látott pózokat, gesztusokat, s fordítva, a fényképész köznapi fényképezéshez használt bútorai, hátterei, kellékei milyen szerephez jutottak a hírességek fényképezésénél? Érdemes megfigyelni, hogy a korban készült civil, nem szerepes színészképen a férfiszínészek szinte kivétel nélkül magyaros ruhában, csizmában, megállapodott, komoly, felelős magyar embereket mintáznak, míg a színésznők a kor vezető divatjának megfelelő elegáns ruhákban úrinőt mutatnak. S így is volt, a színészek vezető rétege bejáratos volt az ún. jobb társaságokba, több színésznő lett gróf, báró felesége. A kérdéskör alaposabb vizsgálatával talán közelebb jutnánk annak magyarázatához, miként alakultak ki a később sematikussá váló beállítási módok.
