Dés Mihály (szerk.): A százéves Operaház válogatott iratai (Budapest, 1984)
A százéves Operaház válogatott iratai
Csupán csak az intézet életfeltételeinek megfelelő rendszerrel lehet az állapotokon segíteni, az intézetet fejlődésre képessé tenni s céljához segíteni, tehát oly rendszerrel, mely a föntebb jelzett programm keresztülvitelére alkalmas. A cél tehát az, hogy operánk először magyar s azután európai színvonalon álló legyen. E végből mindenekelőtt magyar énekesekre, elegendő számú magyar erőkre van szükségünk. Az európai színvonal követelménye pedig az, hogy ezek a magyar erők, ha nem is mind elsőrendű operai csillagok, de mindnyájan alaposan, jól képzett művészek legyenek, hogy működésükkel azt az osszjátékot megalkothassuk, amely az európai operaművészet mostani irányában mint főcél szerepel. A művészeti működéssel a legszorosabb összefüggésben van az intézet pénzügyi jóvolta, ez amelylyel emelkedik vagy sűlyed. Az elegendő számú képzett magyar erőkkel gazdag, változatos és biztos műsort lehet fenntartani, a mely nélkül a kényes közönséget beédesgetni, a színház látogatottságát biztosítani és fokozni nem lehet. A hazai erők működése mellett még nagy összegeket is takaríthatunk meg, melyeket eddig idegen művészekre, gyakran érdemetlenekre kell pazarolnunk. Sajnos, hogy e téren most a lehetetlenséggel állunk szemben, mert hol vannak ezek a magyar erők? Ezidő szerint kitűnőség szám ba menő magyar énekesünk alig van egy-kettő képzettebb énekesünk is alig van egy-kettőnél több, úgy hogy tisztán magyar erőkkel alig vagyunk képesek néhány előadást tartani. Színművészetünk eddig csak szórványosan mutatott fel jeles kiváló énekesnőket, és énekeseket, középszerűek is mintegy csak véletlenül akadtak. S ha a jelenleg működő néhány jelesebb, hasz navehetőbb tag nyugalomba vonul, vájjon ad-e a véletlen ismét a helyükbe másokat ép oly használhatókat? De vájjon miben rejlik az oka ezen sovány productiónak? Tán a magyar fajnak nincs hajlama, képessége az énekművészetre? - Sőt ellenkezőleg azok közt a kik véletlenül az énekművészeti pályára kerültek, elegen tanúsítottak kitűnő fogékonyságot s képes séget. Csupán abban a „véletlen" szóban rejlik a baj oka, s éppen ezért egyelőre nem is lehet reményünk arra,_ hogy a szükséges erők legközelebb maguktól képződnek, úgy mint az más művelt nemzeteknél történik. Nem lehet reményünk, mert sajnos színművészetünk viszonyai olyanok, hogy az operai énekművészet majd csak idők múltán indulhat az önerejéből való természetes fejlődésnek, akkor t.i. mikor majd a színügyi viszonyok erre kedvezően alakultak, ha ugyan önmaguktól így alakulnak. Az opera-műfaj művelése ugyanis ez idő szerint csupán a budapesti kir. Operaházra szorítkozik; a vidéki városok, Kolozsvárt kivéve, még csak állan dó színházakkal sem bírnak, nemhogy operaművészettel dicsekedhet nének hiszen még mindig a vándorszínészet korát élik. Míg tehát egyrészt nincs elég tér arra, hogy azok, akik képes séget éreznek magukban az operaénekesi pályára alkalmat is talál hatnának tehetségük fejlesztésére és érvényesítésére s ennélfog va kedvet sem nyernek e pályára, másrészt a M.Kir. Operaház nélkülözi azokat az előiskolákat, a melyeket más nemzeteknél a 75
