Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

na. Mindazok, akiknek nevét a névsor tartalmazta, amelyet Péter, a szolga, nem tudott elolvasni, lévén írástudatlan. És amelyet azelőtt Romeo, aki éppen a közelben volt, felolvasott neki.

Ebből a jelenetből a filmben nagyszerűen kerekedett ki a maskarába öltözött vendégek felvonulása. Micsoda színészek és micsoda álarcok, micsoda zene! És micsoda mozgás, mozgás, mozgás! Minden áramlik, ömlik, színekben játszik, átcsoportosul, és közben furcsa hangszerek szólnak. Kék az éjszaka, kékek az épületek, kékek a maszkák és a fáklyák is. És nevető fiúarcok, amelyek eltünedeznek a többiek háta mögött, aztán újból megjelennek. És táncolnak, és valahogy szétterjednek a ház falai közt, aztán kiugrálnak a térre, és újra csoportot képeznek a filmkockán. Mint az a könnyű szalag, amelyet művészi gyakorlatai közben lenget a tornászlány. Aztán egyszerre kirajzolódik ebből a hullámzó tömegbő! Mercutio furcsa arca. Maga ez az arc olyan, mint valami bohóc álarca - fájdalmas és eltorzult. Valamit beszél, beszél. Ez a monológ Mab királynőről. Arca hol itt, hol ott tűnik fel a többiek között, aztán Mercutio kiválik, kifut a térre, már egyedül áll ott, és mind nagyobb hévvel beszél, szinte önkívületben. Úgy, ahogy a színész a Hamletben Hekubáról.

Bensőjében Mercutio is színész: micsoda Mab királynő másoknak? De neki — realitás, és Mercutio elmélyedt ebben a realitásban, majdnem rosszul van lázálmaitól, úgyhogy a fiúk közül valaki, talán Benvolio vagy talán Romeo könnyedén még arcul is ütögeti és átöleli, hogy magához térítse. És ismét pereg a dob, dudán játszanak, és a színek ismét mozgásban keverednek össze. Valóban gyönyörű jelenet.

Sok előadásban szintén a maszkarádot vették alapul, amely megtalálható már a jelenet bevezető szerzői utasításában, de úgy tűnik, ilyen nagyszabásúvá senki sem fejlesztette. És úgy tűnik, hogy Mercutiót sem vitték el ilyen tragikomikus groteszkig. Emlékszem az előszínpadon álló férfiakra, emlékszem köpenyekre és álarcokra, emlékszem, hogy Mercutio valamit szavalt, de úgy tetszett, mindez csak arra volt jó, hogy hátul a színpadot át tudják rendezni a bálhoz. Önálló jelentősége a képnek nem volt.

És tulajdonképpen miben áll önálló jelentősége? Mercutio bemutatásában? Vagy abban az elemi álarcosbáli légkörben, amely önmagában véve is érdekes és gyönyörű?

93