Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
szemben egyesültünk. Hősködtünk és elgvávultunk. Attól féltünk, hogy a stúdiót egyszerűen bezárják, anélkül, hogy módot adnának arra, hogy igazában megnyíljon. És emiatt, persze, sok mindent nem vettünk végig. Az első nyilvános főpróba napja drámai volt. Zenészünknek, aki a színfalak mögött játszott, nem írtak ki idejében belépőt, és nem akarták beereszteni a MHAT épületébe. Mi megmakacsoltuk magunkat, és bejelentettük a nézőknek, hogy nem a mi hibánkból késik a főpróba kezdete. Amikor végre elkezdődött az előadás, minden drámai pillanatban hangos zongorajáték hallatszott. Az emeleten valamit próbáltak. Felrohantam, és kértem, hogy játszanak csendesebben — elutasították. A MHAT már régen nem élt át stúdiókorszakot, és elszokott az ilyen dolgoktól. Nagyon rosszul éreztük magunkat. Igaz, hogy voltak a MHAT-ban olyanok is, akik másként viszonyultak hozzánk. Tudom, hogy támogatott bennünket a színház akkori igazgatója, Szolodovnyikov, értünk szurkolt az Iskola-stúdió igazgatója, Radomiszlenszkij. És végül is a MHAT-tól kaptuk a pénzt, és díszleteink is a MHAT műhelyeiben készültek. Mindez így igaz... Tény, hogy nem volt több alkalmunk, hogy a MHAT színpadán játsszunk. Ekkor úgy határoztunk, hogy elfogadjuk az Állami Irodalmi Múzeum igazgatóságának szíves meghívását, és az ő kicsi, négyméteres dobogójukon mutatjuk be De Filippo darabját. Reggel összejöttünk próbára. Ezen a dobogón persze semmiféle díszlet nem fért el, ezért csak a szentet hoztuk magunkkal és azt az ágyat, amelyen Vincenzónak kellett aludnia. Valamennyien idegesek voltunk, és egy óra múlva, amikor már mindenkivel összemarakodtam, kirohantam a múzeumból és hazaindultam. Utolértek, visszavittek. A próba első felében egyikünk sem tudott magához térni, de aztán úgy-ahogy megnyugodtunk, és jól-rosszul végigpróbáltuk a darabot. Este a kis terem zsúfolva volt nézőkkel. Kiléptem a színpadra, hogy ismertessem a cselekmény színhelyét, ehelyett izgalmamban elkezdtem szellemeskedni. Azután a nézők orra előtt elhelyezkedtek a színészek, és megkezdődött az előadás. Bámulatosan rendben ment. Jefremov és Tolmácsévá olyan őszinte, természetes erővel játszott, hogy a nézőtér megadta magát. A megölt Vincenzo De Pretore egyenesen az első sor nézőinek lába elé zuhant. Tolmácsévá sírt és kiáltozott felette, a nézők arcától fél 84
