Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
ezt a szerepét egy filmfelvétel szünetében tanulta meg. Végül is, ez nem rám tartozik! A Pljatt vagy Tyenyin típusú színészeknek további csodálatos sajátossága, hogy egy szikrányi rossz értelemben vett magamutogatási vágy sincs bennük, ügyszeretetük viszont annál nagyobb. Egyébként sok fiatal színész is hasonló alkatú. Egy ízben például Tabakovval próbáltam. A próbára az utolsó pillanatban, a már csukott ajtón át surrant be. A filmforgatás után csak úgy-ahogy mosta le arcáról a festéket. Ennek ellenére ostobaság lett volna megharagudnom rá, mert tíz perc múlva kiderült, hogy jobban felkészült a próbára, mint a többi, „teljesen szabad" színész. De ismét visszatérek az „öregekhez". Lármás, fiatal kompániánkban mindenki tisztelte Giacintovát. És nem csupán a múltja miatt. Visszagondolok például művészeti tanácsüléseinkre és az új darabok olvasópróbáira. Tegyük fel, egy mai zsargonban írt darabot olvasunk. Olvasópróba közben futó pillantást vetek Szofja Vlagyimirovnára. Szeme villámot szór. A mai zsargon idegen e rendkívül intelligens, bizonyos mértékig azonban „régimódi" asszony számára. Valóban bosszantják a divatos szavacskák, szituációk és egyebek. Ennek ellenére az olvasópróba során a darab minden mondatára figyel, és én magam, meg mindenki más is tudja, hogy az olvasópróba befejezetével, itt a művészeti tanács megbeszélésén, ő veti majd fel a legértékesebb gondolatokat. Mindig csodáltuk objektív és nyugodt elemzési képességét. Nyoma sem volt benne a magamutogató, zsémbes szócséplésnek, amely a művészeti tanács minden második tagjánál tapasztalható. Nagyon kellemes volt öltözőjébe bemenni és elüldögélni nála... Meggyőződésem, hogy jobban mennek a dolgok azokban a színházakban, ahol tisztelik az „öregeket". Ezeknek az öregeknek viszont olyannak kell lenniük, mint Giacintova, mert a'fiatalokat, bár sokban különböznek egymástól, nem lehet az orruknál fogva vezetni. Néhány színész, miután befejezte jelenetét, azon nyomban eltűnik nemcsak a színpadról, hanem a színház tájékáról is. S jaj neked, ha meg szeretnéd ismételni a jelenetet. Ivanovnak már nyoma sincs. Nincs a büfében, nincs az igazgatóságon sem — egyszerűen eltűnt. Kiáltják a nevét, hívják, telefonálnak érte — nincs és nincs. Ilyenkor mindig Vlagyimir Romanovics Szolovjov jut az eszembe, 66
