Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
IN^iiben áll a mi munkánk? Fejünk örökké zúg, ingünk átnedvesedik. (Próbák közben néha még a zakómból is facsarni lehetne a vizet.) Valaha, az impresszionisták leveleit vagy Antoine: Egy színházigazgató naplója című könyvét olvasgatva arról ábrándoztam, hogy hozzájuk hasonlóan reggeltől estig alkotómunkával fogok foglalkozni. Irigyeltem alkotói kínjaikat. Nos hát, ami az alkotói kínt illeti, úgy tűnik, teljesítettem a normát. Egy napon, mikor esőstől értek a bajok, mikor a délelőtti próba rosszul sikerült, mikor napközben olvastam egy cikket, amelyben leszedték rólam a keresztvizet, s még ugyanaznap este megtudtam, hogy egy kitűnő színésznő, akivel remekül dolgoztam együtt, az előadás után váratlanul kijelentette, hogy valójában soha nem értette meg, mit akarok, s ráadásul a fejem is rettenetesen fájt — egyszer csak megszólalt a telefon, és meghallottam a barátom hangját, aki egy másik újságból olvasott fel néhány sort, amelyben egyszerűen, tárgyilagosan írtak a munkámról. Letettem a kagylót, és hirtelen csodálatosan könnyűnek éreztem magam. Mintha a felhőkben jártam volna. A fejem is meg a szívem is kitisztult. Még arra is az átlagosnál jobban tudtam figyelni, amit a fiam mondott. Ez a felszabadult hangulat jónéhány óráig eltartott. És akkor arra gondoltam, milyen nagy szüksége van mindenkinek az örömre, mily kevés részünk van kellemes meglepetésekben, legyenek azok csupán apró, köznapi események. És miután gondolataim a Romeo és Júlia körül jártak, elhatároztam, hogy nálam a Romeo és Júlia is az örömről fog szólni. Micsoda ötlet?! Rómeót gyötri Róza iránti szerelme, ránehezedik a Capulet és Montague család közti örökös ellenségeskedés, ez a sok vér, és ez az értelmetlen gyengéd érzés és gyűlölet. És hirtelen itt terem előtte a mulatságos, kedves Júlia. Míg meg nem ismerkedik Júliával, azt sem tudjuk, milyen színű Romeo szeme, mert mindig földre süti tekintetét. Azt mondja, elvesztette önmagát. „Aki erre járt, nem Romeo - ne is kutasd nyomát". Most pedig itt áll Júlia erkélye előtt, és keserű szavak helyett, amelyekkel a halált és a kétségbeesést szokta emlegetni, más, új szavak tolulnak ajkára. E szavakat nemcsak egyszerűen elmondja, hanem mintegy „befelé hallgatódzik", figyeli ezt az ismeretlen hangot — ezeket a merőben új érzéseket. Júlia az ő élete és az ő öröme! - mondja, s ez nem a meg48
