Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

képlékeny alkatát. Hiányzott belőle az az alkotói kínlódás, amelyről a korábbiakban szóltam.

Leningrádi vendégszereplésünk alkalmával egyszer bementem a maszkírozó szobába, amely öltözőül is szolgált, lévén, hogy idegenben voltunk. Sirvindt ott ült az idegen jelmezek alatt, magányosan, összpontosított figyelemmel és hallgatagon. Nem volt kedve tréfálkozni. Úgy ült ott két színpadi jelenése között, mint a rendező két felvétel között abban a bizonyos üres szobában.

A próbán bebizonyosodott, hogy a szerep nagyon illik egyéniségéhez. De annak a színésznek, aki rászánta magát e szerep eljátszására, megfelelő előkészítésre volt szüksége, csakúgy, mint a világrekord megdöntésére készülő sportolónak. Nem léphetett úgy a színpadra, mint aki épp most jött a büféből, elengedhetetlen volt, hogy „felkurblizza", felgerjessze magát, felajzza egész idegrendszerét. Ha a színész valóban fel akarja tárni az ilyen szerepet, és benne önmagát, ez emberi őszinteséget és odaadást követel tőle. A színésznek rá kell lelnie önmagában a szerepre, és a szerepben önmagára; ki kell lépnie megszabott énjéből, s olyanná kell válnia, amelyen csak azokban a pillanatokban tud lenni, amikor agya izzásba jön, amikor aggasztó és fontos dolgok előtt áll. A művésznek voltaképp mindig ilyen lelkiállapotban kell lennie, de mit tegyünk, ha ezért gyakran meg kell dolgoznia. Úgy láttam, hogy Sirvindt e szerep eljátszása után kissé maga is megváltozott. Mint ha nem is a színpadon, hanem saját életében törtek volna rá ezek a kínok, ezek a gondok.

No és Szoljonij a Három nővérben? Milyen anyagból gyúrjuk alakját? Úgy érzem, nekem magamnak például egyetlen közös vonásom sincsen ezzel a karakterrel. Soha életében nem ült így egyedül egy szobában az ebédszünetben, vagy a felvételek közti szünetekben. Nem tudja, mi fán terem a filmdramaturg, vagy mondjuk a világosítók brigádvezetője, stb., stb.

Én pedig semmit sem tudok róla. Soha nem öltem meg senkit párbajban, nem szellemeskedtem ilyen otrombán gyerekekről, és nem hasonlítok Lermontovhoz.

K. Lavrov, ez a ragyogó leningrádi színész e szerepében külsőre hasonlított ugyan Lermontovhoz, de még ezzel sem tett számomra semmit világosabbá. A krakéler az krakéler. Korlátolt és rosszindulatú ember. Nem került közel hozzám, mint ahogy véleményem szerint, Lavrovhoz sem.

35