Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
Az, ami a színpadon lejátszódott, egyáltalán nem volt színdarab a szó megszokott értelmében. Ez Shaw és Patrícia Campbell meghatározott sorrendbe állított levelezése volt. A Művész Színház két színésze olvasta fel ezeket a leveleket hol közvetlen hol bonyolultabb dialógusként, mint mikor a beszélgetők nagy távolságra vannak egymástól. Egyébként nehéz még csak fel is sorolni, hányféleképpen mondták el ezeket a leveleket. Mindez teljesen szokatlan, ismeretlen, sajátos előadást hozott létre. És arra késztetett, hogy elgondolkozzunk a színpadi realizmus óriási lehetőségeiről, újabb és újabb műfajok kereséséről. Ez a műfaj nem hasonlított sem a csehovi, sem a gorkiji, sem a shakespeare-i színházhoz. Mennyi lehetőség van még a színházban! Milyen érdekesen párosult ebben az előadásban két remek színész pszichológiai mesteri tudása az egész darab áttételes megoldásával! Ki gondolta volna, hogy lehet néhány óra hosszat hol a lélegzetünket visszafojtva, hol nevetve, hol sírva hallgatni olyan darab pompás szövegét, amelyből hiányzik a színházban megszokott szüzsé és cselekvés. r Es mégis — milyen erősen élnek bennünk a sablonos elképzelések! Don Juan az általános vélemény szerint csak léhűtő. És a moliére-i Don Juan - élvhajhász. És a puskini Don Juan ugyanaz. Azt hiszem, hogy a moliére-i Don Juan Mejerhold óta nálunk nem került színpadra. Nemrég ezt a darabot Jean Vilar mutatta be társulata vendégjátéka alkalmából. Felfogása, legalábbis számomra, teljesen új volt. Az ő Don Jüanja — egyáltalán nem fiatal, és éppenséggel nem vonzó férfi! És nem is arról volt szó, hogy lelkiismeretlenül udvarol a nőknek, aztán megcsalja őket. Természetesen ez a téma is jelen volt, hová is lett volna, a darabban már csak a szüzsé szerint is legalább három nőt csal meg, és mégsem ez volt a lényeg. A lényeg egyfajta meglehetősen félelmetes világnézet volt. Hideg és cinikus meggyőződés arról, hogy az élet csak hitványságra épül. Moliére-nél van erről egy óriási monológ, és Jean Vilar előrejött a rivaldához, és abszolút szenvtelenül, csak úgy odavetve ócsárolt mindent a világon. Mindezt olyan nyugodtan, olyan sokáig mondta, hogy ember végül is meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. 118
