Alpár Ágnes (szerk.): Madách Színház 1951 - 1976 (Budapest, 1976)
Madách Színház 1950 - 1976
már főrendezőként működött, már négy évad tervei, munkája és eredményei jutottak. Közel egy évtized jutott Ruttkai Ottó igazgatásának. Utóda, Ádám Ottó pedig mint rendező, majd főrendező több mint másfél évtizedet élt meg és alkotott a Madách Színház együttesével. Természetes, hogy sokat változott maga az együttes is. Fájdalmas veszteséségek érték, jelentős művészek halála hagyott űrt maga után. Hiszen nagy művészi egyéniségeknek csak a helyét lehet betölteni, szerepeit átvenni, de sajátos és egyedülálló személyiségük varázsát nem. Ezért hiányzik Dómján Edit és Kiss Manyi, Ajtay Andor, Horváth Jenő, Pécsi Sándor. Tímár József és Uray Tivadar visszahozhatatlanul. De közben épült is a társulat : más színházaktól kerültek át művészek, és szinte évente gyarapszik új meg új fiatalokkal. A változások mögött azonban a döntő vonás mégis a művészi jelleg sajátos vonásainak megerősödése, egy összefüggő belső arculat egyre pontosabb kirajzolódása. Érdemes ezt a látszólagos kettősséget, ezt a sajátos dialektikát nyomon követni és megfigyelni, hogy a külső változások mögött milyen következetes mélyáramlás élteti a művészi alkotásokat. Még az is kiderül, hogy a Madách Színháznak tudatosan kialakított és vállalt saját hagyománya van, amelyre már e rövid idő alatt is visszanézhet, amelyre - régi önmagát újrafogalmazva is - biztonsággal támaszkodhatik. Az 1957 utáni időszak bizonyos régi műsorblokkokat továbbra is fenntartott, de közben új irányokba is bővítette látókörét. Az egyik legjelentősebb ilyen új irány 1958-ban Brecht Courage mama című történeti képsorának bemutatásával indult. Ettől kezdve Brecht szinte „háziszerzőjévé” lett a Madách Színháznak, hiszen nem sokkal később a Vuntila, aztán - a jelenlegi épületbe 1961-ben való beköltözés nyitányaként - a Kaukázusi krétakör következett. Ezt folytatta a Svejk a második világháborúban, majd a Simone Machard látomásai, aztán a nagysikerű Koldusopera, végül a Kurázsi mama második bemutatója. És hogy Brecht milyen közel áll az együtteshez, azt bizonyította a színház saját szerkesztésű, ünnepi montázsa, az Én, Bertolt Brecht, amelyet 1975 őszén a Német Dráma Fesztiválja alkalmával hívtak életre.Legalább ilyen egyenletességgel kerültek színre egymás után G. B. Shaw művei. A sort - még 1955-ben a Caesar és Cleopatra nyitotta meg. 1958-tól kezdve azután alig egy-egy év megszakítással következtek - a nagy - és a kamara-színházban - a Sosem lehet tudni, ördög cimborája, a Tanner John házassága, a Seçent Johanna, az Olyan s%ép, hogy nem is lehet iga%, ismét a Sosem lehet tudni, a Candida, a Brassbound kapitány, majd végül, a legutolsó évadban a Warrenné mestersége. Lehetetlen nem feltételezni, hogy a színház sajátos vonzódást érez mind Brecht, mind pedig Bemard Shaw esetében az intellektuálisan kiélezett, színpadilag mégis hatásos, jó és érdekes színészi feladatokat biztosító művek iránt. -10
