Alpár Ágnes (szerk.): Madách Színház 1951 - 1976 (Budapest, 1976)

Madách Színház 1950 - 1976

fedezése a régismert szövegben; lehet, hogy kevésbé sikerült régi megoldást kell másikkal, az igazival vagy annak vélttel helyettesíteni; lehet, hogy olyan értékről van szó, amelyet — bizonyos idő elteltével — a színházbaj árók legfrissebb nemzedékének is ismernie kell; talán a legritkább, hogy nosztalgiával akarjon egy rendező vagy egy színház egy régi élményt, vagy éppen sikert újraélni, feleleveníteni; és sokszor az ad indokot, hogy új művészek nőttek fel és épültek be a színház együttesébe, akiknek erejét meg kell próbálni a régi feladatokon is. De ezek az indokok más színházaknál is fennállanak, mégsem igen élnek vele. Itt azonban egy bizonyos konok belső következetességet vél felfedezni a külső megfigyelő: mintha a színház még emberileg belátható időn belül újramérné magát, helyzetét, művészi szintjét, stílustörekvéseit néhány azonos mű színpadi újrafogalmazásával. Persze az ugyanaz sohasem ugyanaz, s nem lehet az egy újra eljátszott dráma sem. De a színház életében, szerves és folyamatos létében betöltött funkciója mégis lényegessé, fontossá válhat. A Madách Színház rendszeresen él ezzel a lehetőséggel.

Egy másik vitakérdés is merült fel, éppen ennek a színháznak a művészi munkájával kapcsolatban az elmúlt években. Sokan úgy vélték, hogy - mivel két, egymástól meglehetősen elütő stílusú rendezője volt, és persze van is, a színháznak - megbomlik társulatának művészi egysége is. A látszólagos dilemmára nagyon világosan válaszolt Vámos László, a színház egyik akkori rendezője: a Madách Színház előadásait nem lehet két világra osztani, egy „meghitt irodalmi igényű, érzékletes atmoszférájú illúziószínház”-ra, illetve egy „dús, külsőséges, mutatványos és képzeletgazdag teátrális színházra”. A művek maguk követelnek más és más színpadi arcot, a színház közös célkitűzése pedig mindig is az volt, hogy „elemző, társadalmi összefüggéseit meghatározó, tiszta szituációk sorából összetevődő, pszichológiailag igaz, életigenlő előadásokat” hozzon létre. És ezt a gondolatot erősítette meg a rendezőegyéniségek egymásmellettiségéről szólván Ádám Ottó is, a színház mostani igazgatója, mondván : „Egység csakis úgy jön létre, ha mindenki a maga külön egyéniségét bontja ki. Ha egymást kiegészítjük, nem pedig ha egymás nyomában járunk.” És ezt a gondolatot egészíti ki a színház élete folyamatosságának gondolata is: „Napjainkban az egyes előadásokban már nehéz kifejeznie magát a rendezőnek . . . Előadások sorozatára van szükség, hogy a korról, a világról, a bennünket övező társadalomról kialakított felfogásunkat realizálni tudjuk. Egymásnak felelő, egymást kiegészítő, egymásra rímelő előadásokra van szükség, amelyekben mindenféle stíluselem végigvonul, s csak ebből a realisztikus és organikus színpadi életből szűrődhet ki felfogásunk, mondanivalónk. A Madách Színház esetében mondanivalónk eddig is, de ezután még inkább a színészi munkán keresztül érvényesül.” Alapja pedig, mint azt már e bevezető első soraiban megfogalmaztuk : az élet igazságának, a művészi igazságnak az igénye, a hitelesség mércéje.