Alpár Ágnes (szerk.): Madách Színház 1951 - 1976 (Budapest, 1976)
Madách Színház 1950 - 1976
Tímár József elmélyült alakításaival. És ezt folytatták az olyan művek, mint ^Miller Pillantás a hidrái, majd Tennessee Williams A vág) villamosa című tragédiái, - mindkettőben Tolnay Klári és Pécsi Sándor alakítása maradt elsősorban emlékezetes, mint ahogyan A tetovált rózsát Psota Irén egyénisége fűtötte át. A kapitalista társadalom belső bomlásának képe azonban a legszenvedélyesebbé Albee Nem félünk a farkastól című keserű hangú drámájában vált, amely Lengyel György rendezésében megrázó erővel hatott. A hazánkban már a felszabadulás előttről ismert Thornton Wilder pedig à Madách Színházban három írói oldaláról is megmutatkozhatott: a Hosszú «/filozófiai parabolájában, A mi fás városunk lebegően lírai montázsában és A hágasságsgergő harsány komédiájában. Egy művével a svájci Dürrenmatt is helyet kapott: A nagy ltom idus ezen a színpadon is eljátszhatta furcsa játékait s vele a nagy római birodalmat. Röviden már történt említés arról a jellegzetes vonulatról, amelyet a színház műsorán a huszadik század első felének drámairodalma alkot. Most azért is kell részletesebben szólni erről a szinte konok-következetes tendenciáról, mert színházi életünk bizonyos alapvető elvi kérdéseivel függ össze ez a műsorpolitikai döntéssorozat. Közhelyszámba megy annak az emlegetése, hogy egy-két kiemelkedő klasszikus művön kívül nincsen használható hagyománya a magyar drámairodalomnak. Éppen ezért a hivatkozások rendszerint kimerülnek Katona József és Madách Imre emlegetésével; legfeljebb, ha még Csiky Gergelyt emlegetik másodrendű csillagként. Mármost úgy látszik, hogy a Madách Színház művészi vezetősége feladatául tűzte ki, hogy eleven gyakorlattal cáfolja meg a közhelyet és, ha csak lehet, értékes műveket emeljen ki az érdemtelen feledés homályából, méghozzá úgy, hogy azok a mai nézők számára is élményt kínáljanak. Felfedezésszámba ment Bródy Sándor A medikus című drámája, keserű realizmusával, kitűnő szerepeivel. S az előadás is mindvégig biztosította „az író mondanivalójának erőteljes kicsengését és számos ötlettel ellensúlyozta a század elején még természetes, de ma már visszatetsző modorosságokat”. Itt tehát sikerült megtalálni az egyensúlyt. Ugyanez történt egy Szép Ernő-mű, a Ula akác esetében, ahol a fiatal Kerényi Imre vezetésével „elragadó odaadással és ugyanakkor kegyeletes és elnéző tartózkodással” játszották el a darab szépségeit és „affektációit” is. Nem csoda, hogy egy másik elhanyagolt színpadi író-költő, Szomory Dezső Hermelinjének előadásakor már könnyed magától értetődéssel teremtette meg a mű furcsa stílusát a színház, ahol Tolnay Klári, Dómján Edit és Gábor Miklós már-már a bravúr határán valósította meg Ádám Ottó rendezői elképzelését, az egymásba szervesen fonódó igazat és hazugot, a szenvedély és szenvelgés bizarr dialektikáját. És meglepetéssel fedezte fel az elragadóan finom, költői muzsikát a ma közönsége Szomory történelmi művében, a II. Lajosban, ahol viszont két fiatal, Almási Éva és Huszti Péter szólaltatta meg a mű ismerős és mégis távolinak ható dallamait. És ha a Boldogtalanok, Füst Milánnak
