Szántó Judit (szerk.): A Gyulai Várszínház 15 éve (Budapest, 1978)

Vallomások Gyuláról

hogy a környéken mindenkit lepipáljanak. Inkább azt akarták, hogy a gazdagodó életnek sajátos, gyulai arca legyen. S így a város népe már a kezdet kezdetén beleszeretett a tervekbe, mert a magáénak érezte azokat. Tetszett például az ötlet, hogy a gyulai vár végvári történelmi múltjához híven harcos fórum legyen, mely régi magyar értékeket emel méltó rangra. így született meg a várjátékok terve az elfelejtett magyar történelmi drámák istápolására.

Kékesdi Gyula: A város lelke. Népszabadság, 1968. július 7.

*

Minden évben hatalmába kerít az a hangulat, amely ezekből a falakból sugárzik, a történelemnek ez a tapintható jelenléte, ez a fejhajtóst parancsoló félévezredes tanú: a vár. Amikor eljön a munka ideje, és az első mondat útra kel falai között, megilletődötten nézünk egymásra. Már ezért is érdemes! Aki ide jön, és a várjátékok élményrészesévé szegődik: mind érzi ezt. Ezért is érdemes . . .

Miszlay István nyilatkozatából. Békés megyei Népújság, 1969. június 30.

*

Az ily barátságos tekintetű tájba települt Gyula a legvárosiasabb alföldi kisváros. Egyik ismertetője a „Tiszántúl Sopronja” néven említi — külsejére, történelmi levegőjére, iskoláira, lakóinak életmódjára, életérzésére hivatkozva ...

Antalffy Gyula: Gyula, az új fesztiválváros. Magyar Hírek, 1969. augusztus 9.

*

Nagyon tetszett nekem egyébként a gyulai vállalkozás. Iskolai oktatásunkban, érthető okokból, nagyon is háttérbe szorul a humán tárgyak világa, s ebben is különösen a magyar történelmi tudatot és érzésvilágot ápoló sok mozzanat. Hogy pedig az effajta benyomásokra milyen nagy ma az igény, mi sem bizonyítja jobban, mint például a Bánk bán állandó jelenléte színpadainkon. A dráma s a színház — ezt már Batsányi megírta — nemcsak „a nemzeti nyelvnek, de a nemzeti jellemnek is oskolája”. S mily szegényes éppen ilyen tekintetben az amúgyis meglehetősen gyér magyar klasszikus repertoár!

Keresztury Dezső nyilatkozatából; Szabad Föld, 1976. május 16.

*

A Gyuláról kapott kitüntető felszólítás, hogy írjak színművet én is a Gyulai Várszínháznak, ugyancsak meglepett: úgy értettem, valami helyi vonatkozásút készítsek. Jártam én egyáltalán Gyulán vagy környékén? Igen, valamikor, egy félnapra, még a nagyszülők származását is igazolandó időkben. Anyai nagyapám a város tőszomszédságában született, Gyulavárin, 1844-ben. De aztán szinte gyermekfővel katonának váltván el magát, úgy elkerült onnan, hogy fejjel sem fordult feléje többé. Legfeljebb emlékeivel, már vadóc tolnai unokái körében.

Ezek a többrétű emlékek merültek föl bennem. Azok is, melyeket nagyapám úgy vett át; amelyeket ó is a fölmenői emlékeiből őrzött a fejében. Ezek elég meszsze nyúltak vissza az időben; addig, ahol a családi krónikák már legendákkal keverednek.

... Nagyatyai emlékektől még előbbi nagyapai emlékekhez haladva már az ezerhatszázas évek békési tájain gyalogoltam, én, a dunántúli jöttment. Amikor ez a táj még olyan lápvilág volt, akár a Sárrét: nádi farkasokkal, mocsárlakó pákászokkal, szegénylegényekkel, hitvallókkal. A hit-hűség a néphez való hűséget is jelenthette akkor - akár az én nemzedékem hősi esztendeiben. A legmélyebb múltban várt a legélőbb jelen. Ritkán tudtam így magamról beszélni, mint e vígjáték hőseinek, a világjárt ifjú sárréti prédikátornak a nyelvével. Megtért fiúként várom, hogyan fogad a szűkebb pátria, váratlanul megörökölt provinciám.

Illyés Gyula: Hazatérőben. A Gyulai Várszínház 1976-os műsorfüzetből.

*- Ha ez így megy tovább, érdemes lenne Gyulát Budapesthez csatolni! - jegyezte meg némi fanyar mosolygással a főváros kulturális életének egyik vezetője, ülve a gyulai várszínház benépesült nézőterén, várva, hogy elkezdődjék az előadás.- Hogy-hogy Gyulát csatoljuk Pesthez? - kérdeztem vissza, ugyancsak enyhe iróniával. — Talán . . .