Szántó Judit (szerk.): A Gyulai Várszínház 15 éve (Budapest, 1978)
Almási Miklós: Köszöntő helyett
vonal kettős követelményéhez. S amit bebizonyított, az az elmúlt másfél évtized alatt már tradícióvá nőtt - anélkül, hogy megcsontosodott volna. A rendezvény a maga újító erejéből tudott hagyományt teremteni, s a hagyományok folytatása alapján vállalkozni új utak keresésére. Mostanában sokszor emlegetjük, szocialista művészetünk programjaként a közművelődést, amely a művészi értékek és a közönséggel való „testközeli” kapcsolat egységét hivatott képviselni és megvalósítani. A gyulai várszínház, a címszavakat tekintve, nem igen hivalkodott látványos programokkal, a ,,lám, én hogy csinálom!" dallamvezetésű közművelődési nyilatkozatokkal. Gyula egyszerűen csak - csinálta a színházat. Kézen fogta nézőjét, és csábítóan vonzó, művészileg érett produkcióival igazolta, hogy ennek a programnak jegyében él és dolgozik. Az évforduló sem látványos ünnep most, hanem egy átgondolt műsorkínálat, szaknyelven szólva: egy pontos profil kimunkálásának további állomása. Mert nem elég egyszer kézen fogni a nézőt - ezt a közönséggel kötött szövetséget évről évre meg kell újítani, hogy újra meg újra feltranszformálható legyen az az elektromos áramlás, amely a színpadról a nézőtérre és az esténként összegyűlt nézőseregből a színpad felé árad s amely ezt az elkötelezett vállalkozást életben tartja. Mindez pedig nemcsak Gyula sikerét szolgálja, hanem egész színházi kultúránk kiteljesítését, további fejlődését is. Ennek az állandó megújulásnak jegyében vívhatta ki Gyula előkelő helyét a magyar színi kultúrában, s ennek az újra meg újra berobbanó elektromos áramlásnak titkát ellesve-kitanulva bizton vághat neki a következő évadok munkájának. Almási Miklós
