Katona Ferencz (szerk.): Állami Déryné Színház 1951 - 1975 (Budapest, 1975)

Fejezetek az Állami Déryné Színház történetéből

„Kimondani egy igen nehéz fajsúlyú, örök-kemény igazságot a lehető legnépszerűbb: legkönnyebben ható, legmindennapíbb külsejű művészi eszközökkel. Ez itt a föladat. Népszerűén szólni, a népre nem lefelé, hanem fölfelé tekintve." (Illyés Gyula)

Ez volt és ez maradt a feladat. Ezt bízták negyedszázaddal ezelőtt a Déryné Színházra, ezt a történelmi feladatot. Újfajta nehézségekkel kellett az első pillanattól kezdve megbirkózni. Hogy miért voltak — és talán vannak is — ilyen nehézségek és az elmúlt évtizedekben hogyan birkóztak meg velük — erről kell most szólani, az ügynek megfelelő, ahhoz méltó körültekintéssel. Hiszen előzmények nélkül indult el ez a munka: a magyar falu bevonása a színházkultúrába. Hacsak nem tekintjük előzménynek azt a rövid életű kezdeményezést, amely 1919-ben a Tanácsköztársaság akaratából huszonkét társulattal a falvak színházát szerette volna megteremteni, de amelynek megvalósítására a történelem már nem adott időt, nem adott lehetőséget.

Mert a falu és a hivatásos színházművészet kapcsolata tulajdonképpen mindig is problémákkal terhes volt, korántsem volt egyértelmű. A nagy európai színházkultúrák szinte kivétel nélkül a kisebb-nagyobb városokban s persze a nemzeti fővárosokban alakultak ki, virágoztak. S a helyi, magyar társadalmi-történeti helyzet korrekcióit is figyelembe véve, ez tulajdonképpen nálunk is így történt.

Nem mintha a színjáték művészete ismeretlen lett volna a falvak népe előtt. Néprajzunk tanúsíthatja, hogy a nagy ünnepek köré, az „életszínjáték” hány meg hány alkalma kristályosodott ki az évezredek, évszázadok során. De ezeket a játékokat a nép önmagának alkotta és játszotta, életébe belefonta, sem az irodalmi, sem a hivatásos szintre nem emelte. Ezekből a játékokból sohasem vezetett közvetlen út a világirodalom és a világszínház felé. Közvetve sokszor termékenyítette meg a nagy alkotó művészeket s egész irányzatokat táplált. De a paraszti kultúra maradandó formái nemcsak megőrizték, be is zárták értékeiket.

Színháztörténetünk mindig is szeretettel és nagy-nagy megbecsüléssel emlékezett meg egy olyan korszakáról, a XIX. század első harmadáról, amikor jó néhány magyar színtársulat járta az országot, köztük Déryné, és „a nemzet napszámosaiként” róva az utakat, vállalva testi fáradtságot és nélkülözést, harcoltak a magyar nemzeti nyelv elterjedéséért, kiműveléséért, diadaláért. A korabeli falukig azonban ők sem juthattak el. Legendás kalandjaik legfeljebb nagyközségekig vitték el őket s a puszta megélhetés gondjain csak azokban a napokban jutottak túl, amikor a nemzet ébredésén munkálkodó lelkes középnemesség segített terheiket hordozni s a magyar arisztokráciának azok a tagjai, akik a legkorábban felismerték a színművészet nemzetépítő erejét. A falvakban játszás legfeljebb keserves kivételt jelentett s nem fő feladatot, nem egy cél érdekében kiépített rendszert.

Amikor pedig — a magyarországi feudálkapitalista fejlődés eredményeképpen — a magyar vidéki színjátszás üzletté, megélhetési forrássá alakult, így tehát századunk egész első felében, akkor az úgynevezett színikerületi rendszer csak IV- rendű daltársulatait, a „dalizókat” küldte a falvakba, a színésztársadalom perifériájának lakóit, akiket a kilátástalanság sokszor szorított a legsekélyesebb, ízlésromboló „népszórakoztatás” legalsóbb régióiba. A falu sohasem fogadta be igazán ezeket a „komédiásokat", „csepűrágókat", „ripacsokat”. Kultúrát pedig biztosan nem tanult tőlük. Talán egyet-