Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
a többi társulat az országban, hiányos kelléktárral, megkopott díszletekkel, s ezernyi apró gonddal megkezdte előadásait. Társulatában találjuk a háború utáni „alapító tagokon" kívül (Bánó Pál, Szabados Ambrus, Fekete Alajos) Farkas Endrét, s a naiva- és primadonnaszerepek után most már ún. anyaszerepeket játszó régi kedvencet, Kondrát Ilonát, Komlós Jucit és Bessenyei Ferencet. Új nevek is jelennek meg a színlapokon, mint Tompa Sándor és Pécsi Sándor. Miközben Budapesten a háborús károkat szenvedett színházak üzembe állításának gondja mellett szervezik az országos színészet erőit (1945. május 8-án megalakul a Magyar Színészek Szabad Szakszervezete), Földessy már egymás után tartja az új szellemű bemutatókat. A Bánk bán, A tanítónő, s az 1944-ben betiltott Fatornyok c. Zilahy-darab után, 1945. november 1-én bemutatja Rahmanov Viharos alkonyat c. drámáját, amellyel a Nemzeti Színház is indította a szovjet bemutatók sorát. Addig, amíg a színház gazdasági és szervezeti tekintetében továbbra is tőkés vállalkozás — egészen az 1949-ben bekövetkező államosításig — a műsor számos klasszikus és értékes, aktuális mondanivalójú darabbal (Egerek és emberek, Éjjeli menedékhely, A mi kis városunk, A revizor, Jegor Bulicsov, Fehér kór, Csongor és Tünde) már szerves átmenetet képez az állami színházak új műsorpolitikai célkitűzéseinek irányába. III. 1949. augusztus 1-én a magyar színházak életét alapvetően megváltoztató rendelkezés lépett életbe: valamennyi színházi vállalkozás állami kezelésbe került. Ez az intézkedés egyfelől része volt az ország valamennyi kapitalista vállalkozását érintő államosítási programnak, másfelől része volt az egységes művészetpolitika gyakorlati megteremtésének. A színházak gazdasági felépítését az államosítási intézkedést előkészítő Népgazdasági Tanács határozta meg a 101/6/1949. számú rendeletével. Ez előírta, hogy a színházak felettes hatósága ezentúl a Népművelési Minisztérium, s költségeiket részben bevételeikből, részben pedig a minisztérium által biztosított szubvencióból fedezik. Mint az előkészítő javaslat megállapítja: ,,A városok a színházak részére pénztámogatást nem folyósíthatnak, de - olyan mértékben, mint a múltban - természetbeni juttatást (színházterem, fűtés, világítás) tartoznak nyújtani, és lehetőségeikhez képest biztosítsák az egyik városból a másikba való utazást, a város rendelkezésére álló autóbusszal és tehergépkocsival." 19 Ennek az intézkedésnek mindenki, aki szívén viselte a színházi produkciók művészi színvonalának igényességét, csak örülni tudott. Hiszen mind a művészi, mind a műszaki személyzet megszabadult a létbizonytalanság állandóan kísértő rémétől, s lehetőséget kapott arra, hogy munkáját ne a napi kasszabevétel szabályozza. Hogy az állami támogatás valóban művészi többlet megteremtését jelentette, azt bizonyították a már korábban is állami kezelésben működő színházak. A felszabadulást megelőzően is állami színház volt az Operaház és a Nemzeti Színház, s ez a két intézmény éppen azért tudott a hazai művészet élére kerülni, s ott megmaradni, mert anyagi bázisa stabil volt. Az államosítás óta eltelt két és fél évtizedben a színházi életet Miskolcon is ugyanazok a rendelkezések szabályozták, mint amelyek országszerte érvényben voltak. A miskolci társulat felépítése azonban 1965-ben sajátos átalakításon ment keresztül: egyesítették a miskolci és egri színház együttesét. Erre a lépésre egy hosszabb távú körzetesítési struktúra kialakításának első, országos kísérletnek számító lépéseként került sor s az a meggondolás indokolta, hogy az azóta kifejlődött televízióműsor, illetve az Állami Déryné Színház működésének bizonyos átalakulása feleslegessé tette a két színház tájelőadásainak egy részét, így a felszabaduló energiát a városok jobb, magasabb művészi színvonalú előadásaira lehetett fordítani. Teljes egészében ma még nem értékelhető e kísérlet, annyi azonban biztos, hogy e szervezeti formában a Miskolci Nemzeti Színház művészi lehetőségei megnőttek s Eger színházi élete is gazdagabb lett. Az államosítás tényén kívül még egy rendelkezésről kell szólnunk, amely az elmúlt másfél évtizedben meghatározója volt a Miskolci Nemzeti Színház fejlődésének csakúgy, mint az ország többi vidéki színházáénak: ez az 1968-as, úgynevezett „tanácsosítás" kormányhatározat, amely a színházak állami irányítását — a Nemzeti Színház és az Állami Operaház kivételével — a székhelyük szerint illetékes tanács jogkörébe utalta. E rendelkezés közelebb hozta a színházakat városukhoz és közönségükhöz s egyben a színházak állami támogatásának új formáját hozta létre. Lehetőséget nyitott a helyi kezdeményezések gazdagabb kibontakozásának s a színház városhoz-közönséghez kötődéséhez. A tanácsi irányítás rendszere igen sokat tett a színészek életkörülményeinek javítása terén, jobb lehetőségeket teremtett a letelepedett, állandó társulatok kialakításához. Már a korábbi fejezetekből is kitetszik, hogy a nagy múlttal rendelkező miskolci színjátszás egyfelől a magyarnyelvűség kialakításában és ápolásában jutott óriási szerephez, másfelől kitetszik az is, hogy a műsort mindenkor az jellemezte,
