Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
Még akkor sem, ha tudjuk, hogy az állami szubvencióhoz járult a város rendszerint természetbeni támogatása, s olykor a színházépület díjtalan használata. Az anyagi gondok mellé mindig társultak műsorproblémák is. A bemutatók gyakori volta, számuk örökös növelése, egy önmagukkal folytatott versenyfutás szomorú képét keltik. Palágyi sem mentesült ezektől a gondoktól, mígnem a jobboldalról jövő állandó támadásokat, rosszindulatú hecckampányokat megelégelve elhagyja Miskolcot. Öt követően csak 1921 nyarán indulnak említésre méltó tárgyalások egy ifjú igazgatójelölttel, Sebestyén Gézával. A miskolci színház bérletére jelentkezők közül ő a legtöbbet ígérő, a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt. Huszonegy vagont megtöltő felszerelésével pályázik Miskolcra a hajdan nagyhírű buda—temesvári kerület igazgatója. A város tisztában van vele, hogy ez nem kis hozomány. Bár a színháznak - mint általában mindenütt vidéken - volt némi saját díszlet- és jelmeztára, a pályázó igazgatónak is kellett rendelkeznie e javakkal. A pályázók bírták is ezeket, ki-ki anyagi tehetségéhez mérten, de ha felszereltebb igazgató jött, az azt jelentette, hogy a városnak kevésbé kellett gondolni a színház kellékeinek felfrissítésére, örültek a színészek is, mert nekik sem volt mindegy, hogy jövedemükbő1 mennyit kellett színpadi öltözetükre fordítani. Sebestyén Géza biztos mesterségbeli tudását számon tartották kritikusai, dicsérték mint színészt, s elismerték mint igazgatót. Míg Sebestyén készülődött, Miskolcon tatarozták о színházat, s kisebb javításokat végeztek a díszletállományban. Ennyi haszna ugyanis mindig volt a direktorváltozásnak. Az újonnan szerződő igazgató könnyebben tudta rákényszeríteni a várost a felújítási kötelezettségek elvégzésére. Sebestyén társulata különvonattal érkezett Miskolcra, de a számos teherkocsi után a színészek számára csak III. osztályú vagonokat kapcsoltak a szerelvényhez. Akár szimbóluma is lehetne a harmadosztályú kupékból kiszálló színészek képe a háború utáni magyar színészetnek. Akárcsak elődeiknek az ekhós szekér. A várostól követelt, a közönségnek pedig ígért az új igazgató. Mindjárt az első hét műsorán ott találjuk a Hunyadi László c. operát, Puccini Toscáját, s Goethe Faustját. Alig pár hét elteltével színre hozzák a Rigolettót, a Carment és a Lakmét, s több komoly drámát is (Karenina Anna, Velencei kalmár, Bűn és bűnhődés). A „Színházi Lapok” arról számol be, hogy a közönség szinte egy csapásra megszerette az operát, s beéri a kevesebb, de színvonalasabb operettel is, J. Strauss és Offenbach műveivel. Hogy miként tudott Sebestyén az átlagosnál nem nagyobb társulatával ilyen széles skálájú műsort adni, erre a tehetsé17 ges erők szerződtetésén túl magyarázatot ad az is, hogy nála nem voltak ún. szorosan vett szerepköri szerződések. Mindenki azt játszott, amire szükség volt, s amit a színész tehetsége, művészi alkata lehetővé tett. Az egyre növekvő gazdasági válság idején a színház is hullámvölgybe került. A sorozatos helyáremelkedések ellenére sem tudták tartani a kezdeti színvonalat, s amikor a debreceni színészek azzal a kéréssel fordulnak a kormányhoz, hogy terjessze ki rájuk is a tisztviselőknek járó ínségjuttatásokat, miskolci kollégáik is támogatják őket. A legnagyobb közönségbázis, az értelmiség és az ún. középosztály ugyanis nyomorog, s kénytelen lemondani a színházba járásról. Az anyagi válság felveti az 1916-os tulajdonbavétel után a teljes városi kezelésbevétel gondolatát is, természetesen állami támogatással, de a terv megbukik. A dráma, s főleg az operett és opera költséges műfajait művelő társulat anyagi gondjai csak egy-egy váratlanul nagy szériát megérő produkció idején enyhülnek. Az erősbödő pénzügyi válság ellenére is, folynak a színház tatarozási munkálatai, hogy majd az 1925-ös Vágó-féle átépítésben teljesedjenek ki. 1923-ban Sebestyén — zsebében újabb hat évre szóló szerződéssel — megünnepli az első kőszínház építésének 100 éves évfordulóját. 500 000 koronát ajánl fel drámapályázatra, s Keresztesy Sándor vármegyei irodai főtiszt, Miskolc színészetének első e századi kutatója, felajánlja egy emlékalbum megszerkesztését, s részben megírását. A megbízást a várostól hamarosan megkapja, de az érte járó tiszteletdíjra évekig kell várnia. Szintúgy a könyveknek, hogy gazdára leljenek. Az ünnepség idején utcát neveznek el Miskolcon Dérynéről, Laborfalvi Rózáról és Szerdahelyi Kálmánról. A testvérvárosok és megyék részéről azonban nem nagy az érdeklődés Miskolc ünnepe iránt. Legtöbben visszautasítják a meghívást, a súlyos gazdasági viszonyok idején nem vállalják az utazással, az ott-időzéssel járó költségeket. Hol van már a megyék akárcsak látványosságban is megnyilvánuló egymást segítésének nemes gondolata! A miskolci színház sorsának jobbra fordulását hozhatná a pénzügyi gondok közepette, hogy Sebestyén Géza 1924-ben elnyerte a pesti Városi Színház bérletét is. A fővárosi színház nyereségesebb vállalkozás, jutna talán jövedelméből Miskolcra is, ha nem szólna bele az Országos Színészegyesület. Ök ugyanis, tekintettel a nehéz gazdasági körülményekre, nem engedélyezik Sebestyén Gézának a két színház bérletét. A város áthidaló megoldásként az ifjabb Sebestyénnel, Mihállyal - aki már úgyis ellátta az igazgató-helyettesi teendőket — szerződik, hogy továbbra is biztosítsa közönségének a már megkedvelt együttest. Hogy milyen viszonyok közepette
