Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora - Százezrek színháza 3. (Budapest, 1967)

Háborús-kor

mann —Fényes—Szilágyi: Egy boldog pesti nyár (1943. április 16. Fővárosi Operett), Erdélyi Mihály: Cserebogár, sárga cserebogár (1944. június 23. Erzsébetvárosi Színház) az utolsó premierjei a háború vége előtt. Ezekből az Egy boldog pesti nyár óriási sikerszériája a kiemelkedő és a jellemző. Folyik már a háború. Elkeseredetteknek és újdiadalmasoknak vigasztalás vagy igazolás ez az utolsó önfeledt operett-fellángolás. Az utolsó diadalmas hazugság. Magakellető ragyogás. Ez még az utolsó operettmámor, amelynek boldogságtúltengésébe még nem tört be a század történelme (csak reciprok értelemben: vagyis minél nagyobb a boldogtalanság, annál nagyobb a színpadon mutatott boldogság, minél több a gond, annál fényesebb gondatlanságot mutat a színpad). Ekkor kerül egyetlenegyszer filmfőszerepben is a közönség elé Honthy, a Régi nyárban, Podmaniczky Félix rendezésében. (Másik, epizódfilmszerepe több mint tíz év múlva: Kalmár László Dérynéjében egy bécsi dívát alakít.)

Az Egy boldog pesti nyár — már a címében is annyi irónia rejlik 1943-ban, hogy kimondani is alig lehet mosolygás nélkül — az utolsó diadalmas, szokvány primadonnaszerep. Pompás a kiállítás és pompás a körítés is: Csortos Gyula, Latabár Kálmán, Kertész Dezső, Juhász József, idősebb Latabár Árpád, Turay Ida, Somogyi Nusi a partnerei.

Itt véget ér valami. Egy kor. És a primadonna életének egyik kora is. Amikor 1944 őszén megindul az új évad, Honthy már nem lép színpadra. Nem játszik. Beteget jelent. Alibiből szanatóriumba megy, és nemlétező vakbélműtétet hajtanak rajta végre. Nem nyilatkozik, hogy nem játszik, nem tüntet távollétével zajosan, de eltűnik a színpadról. Ma már kideríthetetlen, hogy miről van szó? Állásfoglalás-e ez a tüntető távolmaradás, vagy csak annak a felismerése, hogy a rettenetes háború idején torz illetlenség volna habkönnyű boldogságot sóhajtani a színpadról?

55