VII. Színházi Világnap 1968. március 27. (Budapest, 1968)
nyújtsanak kezet egymásnak, nem azért, hogy láncot formáljanak, hanem azért, hogy lerakják a kölcsönös megértés hídjait. Ebben a pillanatban bolygónk mind a négy láthatárán a színházi emberek, bármiféle színházat képviselnek is, eltörlik majd a határokat; megfeledkeznek fejről, nemzetiségről, vallásról, és egyesitik akaratukat a béke érdekében, mert most, a mindmáig egyedül állő konfliktusok órájában, ez a legfőbb és egyedüli követelmény. A Hetedik Szinházi Világnapnak, épp ezidén, az Emberi Jogok Nyilatkozatának jubileumi évében, mozgósitania kell valamennyi ember lelkiismeretét: szálljanak sikra azok ellen, akik az emberiségtől elválaszthatatlan, végzetes adottságnak tüntetik fel a testvérgyilkos háborúk mészárlásait, a népirtásokat és az emberiség megtizedelésének másik módszerét: a gazdasági kiéheztetést. A rivaldafény nem aludt ki sehol. Ellenkezőleg: a világ színházainak lámpái úgy szikráznak, mint a csillagok, és fényüknél, minden nyelven, minden szélességi fokon és minden szinpadon, felvetik és megvitatják az ember problémáit. Ezek között pedig ott a legfőbb kérdés is: hogyan maradjon életben kultúránk, a nukleáris fegyverkészletek félelmetes veszélyétől fenyegetve. Ameddig ez a fenyegetés fennáll, addig bolygónkat nem tekinthetjük biztonságos helynek. Vészkiáltásom korántsem akarja megzavarni a Nemzetközi Szinházi Intézet Világnapját, amelyet ma az egész világ ünnepel: csupán valamennyiünk közös cselekvését szeretném elősegiteni.Mert csak közös cselekvéssel gátolhatjuk meg, hogy a föld ravatallá váljék, amelyen, mintegy világunk sírfelirataként, ezek az egyszerű szavak állnának: La Commedia e finita - Vége a komédiának. 7 T—’
