Rátonyi Róbert: Az operett csillagai. II. - Százezrek színháza 6. (Budapest, 1967)
A Gerolsteini nagyhercegnő után Gáspár Margit továbbfolytatta a „bizonyítási eljárást”. Az Aranycsillag Hoska borbélyában Latabár megmutathatta, hogy nemcsak a derű és a jókedv érzetét tudta megteremteni, rendkívüli egyéniségével, hanem ha szerepe alkalmat ad rá, a lélek legfinomabb húrjain is képes játszani, és meg tudja könnyeztetni a közönséget. Kiderült, hogy ez a kivételes képességű komikus megtalálta a komikumban azt a sajátos egyéni ízt, amely méltóvá tette őt arra, hogy Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlítsák. Szász Péter így ír erről: „Mit tanult Buster Keatontól? A mimika egyszerűségét, a gesztustalanság óvatos kezelését és Chaplinből az lett az övé, ami most, az érett művészben kezd izzani és fényesední benne: a lélek!” Nem véletlen, hogy a szovjet Pravda és az amerikai Variety egyformán jellemzi: „Latabár Kálmán Magyarország legnagyobb táncoskomikusa!” FELEKI Feleki Kamill az Operett Színháznak az a művésze, aki legjobban élt azokkal a lehetőségekkel, melyet az államosított Operett Színház és Gáspár Margit adott neki. Dunajevszkij Szabad szél című operettjének súgó szerepében olyan hangon szólalt meg az operettszínpadon, melyet előtte senki nem mert megkísérelni. Nagyszerűsége egyszerűségében rejlik! Az Orfeusz Stix Jankójában, az Állami Áruház Glausius bácsijában nemcsak megközelíti, hanem életre is kelti azt az ideált, melyet Sztanyiszlavszkij a színész hivatásának mond: „Ez a hivatás nem más, mint az, hogy a szerepben megteremtsük az ember lelki életét, és ezt a való életet művészi módon fejezzük ki a színpadon!” Nagy alakításai sarára a koronát a Luxemburg grófja Basil hercegének megformálásával teszi fel. Ebben a szerepében az emberábrázolásnak arra a fokára jut el, mint előtte csak nagyon kevesen. Attól a pillanattól fogva, hogy a színpadon megjelenik, tanúi vagyunk a nagyszerű szí-60
