Rátonyi Róbert: Az operett csillagai. I. - Százezrek színháza 5. (Budapest, 1967)
Kálmán Imre
szett Kálmán ötlete, de a fiatalember addig-addig erősködött, amíg Balkonyi kedvet kapott a dologihoz és megírta a szövegkönyvet, mely egy hadgyakorlat körül bonyolódott. Kálmán a kész darabot először Beöthy Lászlóhoz vitte, de a Király Színház sikeres igazgatója kedvesen bár, de „lerázta magáról” a kezdő komponistát. Mentségére legyen mondva, hogy bőven el volt látva darabbal és éppen Oscar Straus-nak, az új „operettkiirálynak” Varázskeringö című darabját készült bemutatni. Kálmán helyében mindenki elkeseredett volna! Hiszen a főváros egyetlen operettszínházának elutasítása egyet jelentett azzal, hogy nincs hol bemutatkoznia. De Kálmán nem adta fel a harcot. Elvitte a darabot a Vígszínházhoz, ahol már egy kicsit benfentesnek számított, mert többször vállalt itt apróbb alkalmi munkákat, kísérőzenék komponálását stb. Faludi Gábor, a Vígszínház igazgatója, csupán azért olvasta el a darabot, mert nem akarta a fiatal szerzőt megbántani azzal, hogy elolvasás nélkül közli vele, milyen reménytelen az a vágya, hogy Bródy, Bernstein, Herczeg és Heltai darabjai mellett színre kerüljön operettjével. Tehát szívességből elolvasta a darabot és ez volt Kálmán, de utólag megállapíthatjuk, nem kevésbé a Vígszínház szerencséje is. Egy hét múlva Kálmán már az igazgatói iroda zongoráján játszotta a zeneszámokat, és Faludi azonnal megkötötte a szerződést. És február 22-én bemutatták a Tatárjárást. Ha a korabeli újságokat lapozgatjuk, képet kapunk a darab egyöntetűen lelkes fogadtatásáról. A Vígszínház legjobbjai állnak csatasorba, hogy kivívják az új magyar operett és az új szerző diadalát. Hegedűs Gyula, Komái Berta, Harmatit Miklós, Keleti Juliska, Tanay Frigyes, Vendrey Ferenc és Sarkadi Aladár. (Fájó ez a rideg felsorolás! Mindegyik név után oldalak kívánkoznának.) De a siker oroszlánrésze mégis Kálmán Imréé! Muzsikája magyaros hangvételű, de ugyanakkor a bécsi operett romantikáját, a francia operett iróniáját idézi és mindezt átszövi a táncos operettek pezsgőrobbanó ritmusával. Ugyanakkor utólérhetetlenül egyéni! Az operettre kötelezően előírt szentimentalizmust áttöri a soha meg nem torpanó életkedv verőíénye. «2
