Székely György (szerk.): 175 éves a magyar színjátszás (Budapest, 1965)

KELEMEN LÁSZLÓ

(1762—1814)

A felvilágosodás gyermeke, mint legjobb kortársai, Hajnóczytól Kazinczy Ferencen át a közgazdász Berzeviczy Gergelyig. A kisnemesi származású pesti kántor fiának pályája is fellángolások és csalódások, újrakezdések és elhallgatások láncolata, mint egész nemzedékéé, amely Montesquieu-ért lelkesedett és a ferenci abszolutizmus napjaiban fejezte be életét. — 1762. július 26-án Kecskeméten született, de még kisgyermek korában Pestre került. Édesapja fiait a magyar szelleméről híres pesti piarista gimnáziumba járatta. A felvilágosodás gondolatköréből leginkább a hazai nyelv ápolásának jelentősége ragadta meg képzeletét. Az viszont, hogy ezt az eszmét a színházban akarta szolgálni és hogy gyakorlatilag keresztül is vitte, a pestvárosi polgárra jellemző. Kelemen ismerte a színházat, nemcsak a piaristáktól, hanem a fővárosi német színjátszók példájából is. Nem riadt vissza az előadóművészet nehézségeitől, hiszen apja utódaként mint kántor, szokva volt nyilvános szerepléshez. Jelentőségét is megértette. „A játékszínt mai időben Európának csaknem minden népesebb városaiban fő mulató helynek tartják, hová minden korú és rendű polgárok egybetódulnak”, — írta kortársa és barátja, Endrődy János. 1795. nyarán, amikor a színtársulat már szinte teljesen szétesett, Kelemen vidékre — Szegedre, Makóra, Nagyváradra — ment, hogy itt próbáljon színészei számára megélhetést biztosítani. Egv-két évig próbálkozott, de egyre kevesebb eredménnyel. Családos ember lévén, biztosabb megélhetés után kellett néznie, és Csanádpalotán vállalt kántortanítói állást. Itt is halt meg 1814-ben: egy csúszós téli napon kocsija felborult és őt halálos végű baleset érte. Emlékezetét síremlék őrzi.