Székely György (szerk.): 175 éves a magyar színjátszás (Budapest, 1965)

„Ha ezekenn könnyeket hullat a nép vagy mint egy tűz oszlop a virtus szemlélésre lángba gyűl, ott és abban a városban a koldus nem hal meg éhen, az ártatlanság nem szenved, a hamis bíró nem töri el a páltzát az igazsság felett — ez rövid summába a Theatrum/'

(Az együttes búcsúszavaiból.)

Milyen remény táplálta azt a kis csoportot, amely 1790 szeptemberében összefogott, hogy hivatásának tekintse a színjáték magyar művészetét? Mi hitette el velük, hogy „most folynak azon arany idők, melyek között a magyar Theátrom örök állandóságra tétethetik?" Hiszen még város se igen ölelte őket körül s a nemzet is alig ébredezett, nagy-nagy tömegei szinte öntudatlanul élték kettős elnyomás alatt sínylődő életüket.

Sokfajta hősi eszményképet morzsolt szét azóta az idő. Egyre inkább csak az emberség, a humánum hősei, a nagy közösségekért élő-égő történelmi alakok maradnak meg tiszteletünk számára.

Az első hivatásos magyar színészek, Kelemen László kis csoportja, olyan csodálatos és hatalmas eszköznek látta-tudta a színjáték művészetét, amely a népre, nemzetre hat, tudását gyarapítja, erkölcsét nemesíti, nagy tettekre mozgósítja. Hittek a kezükbe adott művészi eszköz erejében és neki szentelték az életüket.

Hősies munkakezdésük 175. évfordulóján a hősöknek kijáró tisztelettel emlékezik rájuk a mai kor magyarja, mai szocialista színházművészetünk.