Székely György (szerk.): 175 éves a magyar színjátszás (Budapest, 1965)
sok kiéleződésével. A nemesebb próbálkozások, mint Hevesi Shakespeare-ciklusai a Nemzetiben, vagy a vígszínházi Csehov előadások nem tudták leplezni a belső bomlást. Az igazi nagy sikereket a kispolgári ízlést kiszolgáló kései operett jelenti. A műsorban is erősödik a reakciós nacionalista-klerikális világnézet, a polgári színjátszás eredetileg felfrissítő naturalizmusa ekkorra már álközvetlenséggé fajul és a modorosságig merevül. A színházak közötti verseny pozitív eredménye, hogy nagy színészegyéniségek alakulhatnak ki, olyanok mint Pethes Imre, Ódry Árpád, Somlay Arthur, Bajor Gizi, Csortos Gyula és sok más olyan művész, VÍGSZÍNHÁZ akik a felszabadulás után is részesei lettek az új magyar színházkultúrának. A felszabadulás után a szocialista színjáték kialakulása nem történt előzmények nélkül. Különösen jelentős volt a Tanácsköztársaság rövid 133 napja, amely alatt a színházakat állami kezelésbe vették, új műsor jelent meg a színpadokon és új közönség a nézőtereken. Új műsort és új közönséget kerestek a két világháború között a KMP fiatal művészei, a Független Színpad kezdeményezései. Ez az új műsor és új közönség azonban véglegesen csak 1945-től kezdve foglalhatta el helyét. A kulturális forradalom elsősorban színházművészetünk hirtelen kiterjedő demokratizmusában, az állandó együttesek kialakulásában, az új magyar drámáért folytatott következetes harcban nyilvánult meg. Különösen jelentős volt az egész országot behálózó vidéki tájelőadások és az azóta is működő Déryné Színház szerepe. A legkiemelkedőbb eredményeket már nemcsak belföldi, de egyre inkább külföldi sikerek is jelzik. A DÉRYNÉ SZÍNHÁZ KÖZÖNSÉGE