Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Magyar színházi adatok 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 6., Budapest, 1962)

BEVEZETŐ

Ne kisértsUk tovább az ilyen kérdéseket, hiszen csak annak indoklásánál tartunk, hogy az élő magyar szinházi adatok, a régmúlt magyar szánházi adatok és a külföldi szinházak adatainak összegyűjtése mellé, miért kényszerültünk fölvenni az összehason lító egyéb kulturális adatokat Magyarországról és külföldről. A FORRÁSOK Az adatgyűjtés emiitett négy csoportjának megállapítása után, - nagymértékben azzal egyidejűleg - számbavettük az adatok forrásait. Nemcsak mint forrás-helyeket, hanem mint teljes forrásanyagot is. Mindjárt megállapitható volt, hogy az időközi átszervezések miatt is az adatok eléggé szétszórtan találhatók és a szinházi terület igényei szempontjából megkívánt mélységben csak jelentős munkával lesznek összegyűjthetők. A források tartalmi vizsgálata egy módszerbeli nehézségre világított rá. Egész statisztikai, de gazdálkodási, tervező és beszámoló rendszerűnknek jellemzője, hogy a tényszámokat csupán a tervszámokkal, legfeljebb a megelőző tervidőszak tényadataival hasonlítja össze. így legfeljebb egy évre tekint vissza. Egy év a változások szempontjából nem elegendő időtartam, időmennyiség ahhoz, hogy a változások irányzata í

s kibontakozzék. Az anyagok összeszedése, a források helyi és intézményenkénti széttagoltsága, valljuk be, szétszóródása mellett, tehát mindenekelőtt azzal a további nehézséggel is jelentkezett, hogy a sok, egyes év adatát kell egymás mellé rakni,irányzatainak dinamikájában megfigyelni. A forrásokat mindenekelőtt hazai és külföldiekre tagoltuk és ezeken belül adat gyűjtésünk I-IV fő szempontja szerint csoportosítottuk. A legfontosabb adatgyűjtés az élő magyar színházra és annak 10 éves múltjára vonatkozott. Ami a szinházi teljesítményeket illeti, (tehát az előadás látogatószám és műsorok) - viszonylag komplett és kész anyagot találhattunk a Művelődésügyi Minisztérium Statisztikai osztályán. Már a volt Népművelési Minisztériumban megkezdődött a szinházi adatok gyűjtése. Ennek bizonylati alapja 1954-től kezdődően a nyilvántartó könyv, melynek vezetése minden szinház részére kötelező. A nyilvántartó könyvbe naponta bejegyzik az előadás cimét, a látogatók számát jegyfajták szerint, táj előadások esetében a város, vagy község nevét is, ahol az előadást rendezték. Külön betétlapon vezetik az hj bemutatók és felújítások cimét, a bemutatók időpontját, stb. A nyilvántartó könyv vezetése a szinház pénztári jelentése alapján történik. A nyilvántartó könyveket azonban csak 1954-től rendszeresítették, igy az 1951-54 évek adatszolgáltatásához bizonylatként közvetlenül à pénztári jelentést kellett felhasználni. A volt Népművelési Minisztérium, az ismertetett pénztári jelentések, illetve nyilvántartó könyv alapján a színházaktól negyedévenként "statisztikai jelentéseket" kért be. Ezek darabok szerinti részletezésben közölték az előadások és látogatók számát, székhelyi, kamara és tájelőadási bontásban. Megyei bontásban: az előadások számát, a látogatók számát székhelyi, táj- és kamaraelőadások csoportosításában. Feltünteti a statisztikai jelentés a látogatók jegyfajták szerinti megoszlását, a teljes és ifjúsági helyáru székhelyi és kamaraelőadások számát, a szinház férőhelyeinek számát, valamint az egy előadás eladható jegyeiből származó, úgynevezett eszmei bevétel összegét is. Ehelyt említsük meg, hogy az államosítás utáni rendszeres szinházi adatgyűjtés az 1950/51 sziniévad elején indult meg. Az 1948/49 és az 1949/50 sziniévadot a Központi Statisztikai Hivatal utólag kényszerült felmérni, Igaz hogy még 1950-ben. Maga az anyag, az egyes színházak beszámoló jelentései, amelyek alkalmasak lennének a részletesebb adatközlésre, műsorpolitikai vizsgálatra, ma már sajnos mint bizonylatok nem állanak rendelkezésre. A Központi Statisztikai Hivatal egyébként az emiitett két sziniévadra szóló felmérésről az akkori KSH kiadványokban rövid összefoglalást közölt..