Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 3. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 4., Budapest, 1961)

és pad van - jobbról szabadon felakasztott kötélhinta /szerencsére naturalista akasztófa nélkül/ - és ezek fölött ágcsonkok detailjai. A térség megoldás újszerűségét a fény, a fényes horizont adja, amely ezüBtszürkén veszi körül és töri át az egész térséget, úgyhogy kishljáh feledteti azt a tényt, hogy minden a fekete horizontban történik /annak idején csak egyetlen szinházi kritikus nevezte jogtalanul formalizmusnak/. Képzeljük hát el, hogy a színpad tüllel van beborítva, de ezt a tüllt ágak mögé elrejtett alacsony feszültségű korlátlámpák fényéből szőtték. Látjuk a fényforrások gömbjelt, de azt hisszük róluk, hogy ezek a napfény sugarai, amelyek az ágak között áttörnek. Ezt a hitet a fény színes volta, fehérsége kelti bennünk, amelynek fő jegye az uj, alacsony feszültségű világítás spektrális eltérősége, A szinpadravitel tehát segit az uj, fehér és a régi, sárgásvörös fény közötti választásról folyó vitában, amely állitólag közelebb áll a szinházhoz, mert "melegebb" az alacsonyfeszültségü fényforrások "hidegebb" fényénél, A vitát azonban a néző dönti el, akinek a tárgyak és a színészi alakok a színpadon természetesebbeknek és igy valószerűbbeknek tűnnek: a jelmezek és maszkok a színek természetes,nem torzított telítettségével fénylené^ , ugy mint a napon. Hasonlóan van az elaő és harmadik felvonásban is; csupán a negyedik felvonás megoldatlan fény-szempontból és megmarad a gyertyafény - konfliktus - különösen a felvonás elején; zavaró Itt a gyertyák szétrakása, amely a néző szemét a szinészek helyzetével nem azonos távolsághoz való hozzáidomulásra kényszeríti, az aránytalan fény széthelyezéssel elvakit és igy megnehezíti a látást. Az inszcenálás - bár negativ irányban - e tekintetben is tanulságos. Érzékeltettem a darab fény-légkörét. Van azonban még egy jó gondolat a fények képzőművészi kompozíciójában. Főként az első felvonásban céltudatos a fény használata, mely megvilágítja a nézőtérnek háttal ülő szinészek körvonalait, miközben a padon saja

4 alakjukat árnyékban hagyják. Ez a filmszerű /ha óhajtják, fényképszerű/ módszer, amely egyáltalán nem ismeretlen a színpadunkon /inkább csak elfelejtett/ kis eszköz a szinpadi egész és a plasztikus alakmodellek térhatásának megerősítésére, amelyek a drámai cselekmény hangsúlya szerint lépnek ki a fénybe, hogy azután újra visszalépjenek a fénylő sziluettbe, mihelyt elveszítik