Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)

9.ábra 10.ábra feltétlenül megtörténik. Igy tehát eat a levegőt teljes mértékben kihasználhatjuk szellőzési és hűtési célokra. Minden néző a lehető legrövidebb uton kapja meg a részére kiszabott levegőmennyiséget, tekintet nélkül arra, vajon a földszinten, vagy az erkélyen ül-e. Egyszerű módon, automatikusan szabályozható, hogy az erkélyen ülő nézők számára szolgáltatott friss levegő hőmérséklete eltérjen a földszinti nézőknek juttatott levegő hőmérsékletétől* Az a körülmény, hogy a friss levegőt a nézőtér egész alapterületén egyenletesen elosztva juttatják a terembe, igen kis kiáramlási sebességeket tesz szükségessé, ami természetesen zajtalanság és léghuzatmentesség szempontjából is igen előnyös. Ha a hideg levegőt alulról juttatjuk a nézőtérre, elősegíthetjük,hogy a nézők által felmelegített levegő felfelé áramolhasson. Ugyanakkor a csat

ornaveszteségek is lényegesen kissebbek, mint az összes többi megoldásnál. Ezenkívül a hideg időszakban e megoldás révén a nézőtér az előadás megkezdése előtt hamarabb f

elfüthető. Az ülőhelyek alatt behatoló meleg levegő ugyanis hamar kinyomja helyéről a nézőtér al3Ó részén elhelyezkedő hideg levegőt. Az alulról történő szellőzés esetében a mennyezet és a tető által kifejtett hőhatás elhanyagolható, mivel a tetőn át bejutó hőt a távozó levegő magával viszi. E megoldással szemben eredetileg azt a kifogást emelték, hogy felkeveri a levegőt. Az eddigi gyakorlat azonban ezeket az aggályokat nem igazolta.