Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)

azonban alig-akad szabad idejük, hiszen még arra sincs idejük, hogy saját városukban a többi szinház előadásait látogathassák. Hogyan képzelhető ilyen körülmények között haladás, összehasonlítás, és a saját munkájának bírálata? Honnan vegye ilyen körülmények között az utánpótlás a kiképzést? A másik oldalon viszont feltétlenül figyelembe kell venni, hogy a legtöbb szinpadtechnikus egyenesen szerelmese a színháznak, telve szorgalommal, törekvésekkel, találékonysággal. Ha ugyanis nem rendelkezne e tulajdonságokkal, akkor nyilvánvalóan nem a színháznál,hanem másutt dolgozna. Mind ez a rengeteg igyekvés, találékonyság azonban elmerül a napi rutinmunka tengerében, hiszen a munkásoknak van rögzített munkaidejük, de műszaki vezetőjüknek nincs. Ha a munkás megbetegszik, azonnal gondoskodik helyetteséről, ha viszont a műszaki vezető beteg lesz, soha sine? megfelelő pótlás. Ha a munkás túlórázik, megkapja érte bérét, ez viszont a szinpadtechnikusoknál elképzelhetetlen. Igy azután az utánpótlás problémája egyre nehezebbé válik. Igy tehát sajnos azzal a nagy veszéllyel kell számolnunk, hogy "színpadi csodát" már nem igen érhetünk meg, mivel a színházak lassan gyárakká válnak. Reméljük, e figyelmeztetésünk felnyitja majd a felelősök szemét.