Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)
közlemények, beszámolók stb. amúgy is tul gyakran hangsúlyozzák a szuperlat ivuszokat ! Az ilyen "telj esi tinányekkel*' azonban nagyon keveset használhatunk a szinháznak, persze csak abban az esetben, ha a színházat nem tekintjük "üzemnek", vagy, hogy még világosabban szóljunk: vállalkozásnak. A szinház kulturális értéke a művészi összteljesítménnyel áll vagy bukik. A szinházi összteljesítmény pedig abban mutatkozik meg,hogyan transzponálják a színdarabot a könyvből a színpadra. Ez minden rendezés célja. A rendezés ilyenkor a belső és külső rendezési segédeszközöket veszi igénybe. Mindkettőnek az a feladata, hogy közölje a nézőkkel a mű szellemi és művészi tartalmát. Ennek során a belső rendezés a szinész en végzett munka /amely munka eredménye beszédben, gesztusokban nyilvánul meg/ révén teljesiti a szinházi ős-élmény hivatását és igy mindenképpen előnyben részesítendő a külső rendezés /tehát a diszletezés, kellékek, kosztümök, megvilágítás stb./ eszközeivel szemben. A gyakorlatban azonban számos ízben tapasztalhatjuk, hogy a külső rendezés eszközei önálló életet folytatnak, am i viszont ahhoz vezet, hogy az előnyben részesített szinházi építész, vagy technikus révén megzavarják azt a harmóniát, amelyet pedig nem szabadna megzavarni. E megbontás eredményeképpen súlyosan és hátrányosan befolyásolják azt az élményt,amelyet a szinházi előadásnak nyújtani kell és gyakran tönkreteszik a művészi illúziót. A realisták, vagy ázok, akik mindenképpen modern szinházi közönségnek vallják magukat, ebben az esetben talán azzal az ellenvetéssel élnek, hogy teljesen elavult az a törekvés, amely a szinházi előadásoknál illúziót óhajt elérni. A film esetében lenézően "álomgyárról" beszélnek és azt is tagadják, hogy a szinházi előadásnak az lenne a hivatása, hogy a nézőt az illúzió világába vezesse. Az "illúzió"-szinpad fogalmát, amelyet az optikai benyomások és a színpadkép alapján teremtettek meg, egyszerűen elvetik és a most emiitett modernebb végcélként a "térbeli színpadot" határozzák meg, minden kiállítás nélkül, de persze ebben az esetben tartalmilag is reálisan, anélkül, hogy bármilyen ideált, vagy illúziót megközelítene. Véleményünk szerint a színházról gyakorolt ilyen felfogás feltótlenül mellékutca. Lehet, hogy ez a mellékutca érdekes, de semmiképpen sem öleli fel a szinház tulajdonképpeni lényegét és
