Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)

pulvételével szemléli, hi szén a berendezések amortizációja, a karbantartás és a kezelés nem tartozik a kulturális ügyek intézésével foglalkozó hatóságok feladatkörébe. Ezért egészen természetes, hogy a kulturális ügyekkel foglalkozó szerveket főleg a művészi teljesítményekért fizetett kiadások, vagyis a szólisták, a kórus, a zenekar tiszteletdija és fizetése érdekli, és ezért igyekszik minél kisebbre csökkenteni a műszaki megoldásokért kifizetett összegeket. E csökkentésbe tartozik azután a műszaki személyzet bérezése is. Ebből következik azután, hogy számos nyugatnémet szinházban, amelyet közület vezet, olyan üzemi állapotok uralkodnak, amelyek ismeretében bármilyen ipari, vagy gazdasági szakértő összecsapná a kezét és közeli csődöt emlegetne. A műszaki részlegek nagy költségeit csak a legritkább esetben indokolhatjuk a műszaki berendezések terjedelmével, hiszen az ilyen abnormális állapotokat rendszerint az idézi elő, hogy a műszaki berendezéseket hibásan használták, mégpedig nem műszaki, vagy művészeti értelemben, hanem gazdasági szempontból hibásan. Számos esetben azonban az okozza ezeket a nagy költségeket, hogy a műszaki berendezések nem elég korszerűek,és igy a szinház műszaki személyzete kénytelen elavult berendezésekkel, vagyis rossz gazdaságossági hatásfokkal dolgozni. Már a szinpadtechnikusok is szót emeltek a túltechnizáltság ellen. Elahngzottak olyan kijelentések, amelyek szerint "a sálnház nem gépgyár". Ebben is van valami igazság, a szinpadtechnikus ugyani s igen jól tudja, hogy csupán akkor áll módjában korszerű színpadképeket felépiteni, megvilágítani, vagy változásokat végrehajtani, és megbízóit, vagyis a rendezőt és a díszlettervezőt csak akkor tudja kielégíteni, ha a leginkább megfelelő ós a legjobb műszaki segédeszközökkel rendelkezik. Ezzel szemben viszont nem mindig a legterjedelmesebb és a legbonyolultabb berendezés a legjobb. Igy tehát a szinpadtechnikus túltechnizáltság alatt a következőket érti: először is bonyolult műszaki megoldások alkalmazását olyan esetekben, ahol egyszerű megoldásokkal is elérhető lenne ugyanaz a hatás; másodszor a túlságosan nagy igénybevételt, vagyis azt a helyzetet, midőn már kissé sok a jóból, illetve a technikából. Másszóval tehát a túltechnizáltság ebben az esetben egyenlő a hibás használattal. Amint látjuk, az érdekeltek, vagyis a művészek, az épité-