MAGYAR SZÍNPAD 1891-1892 (1. évfolyam 1-8. sz., 2. évfolyam 1-7. sz.)

1891-11-25 / 7. szám

32 MAGYA

K SZINPAD. volt irodalmunknak és díszül tisztelte öt egész Magyarország. Valami fájó tragikum rejlik a sors ama szeszélyében, hogy nem engedte megérnie „Az atyafiak" czimü uj színművének premiére-jét, mely e hó 27-ére van kitűzve a nemzeti színházban: akár csak egy harczba induló hős dőlne ki pár nappal előbb, hogy egy uj diadalt arathatna! Könyes szemekkel teszszük le a cziprus-ágat Csiky Gergely ravatalára; arra a ravatalra, melyet a magyar színpad múzsája könyeivel öntöz és melyre méltóan helyezi a drámaírói babért. * * * A megboldogult holttestét 21-én y

212 órakor szállították a nemzeti színházhoz, a hol már előbb fölállították ravatalát az előcsarnokban. A lezárt koporsót az oszlopok között elhelyezett déli növények vették körül. Szomorú volt ez a lombsátor mint a kolonosi berek; özvegy és árvák zokogásától remegtek levelei. A gyertyák sokaságának és a csarnok csillárjának sugarait elnyelte az oszlopok és falak fekete fátyola, s amit meghagyott: nem láttuk könyeinktöl. Sötét volt ott, nagyon sötét. Azt a borongást, a mely ott nyomasztott, el nem oszlatná még a napsugár sem! A szövétnek, mely egymagában elűzte volna e borút — kioltva, kialudva. Egy láng aludt ki s véle szállt a fény. Nagyon borult e csarnok! Oh de azt Nem is sejtjük, hogy mennyire borult el: Álltatva — könnyeinkre is vetünk még ! Még néhány szó Hamlet köpenye alatt. Megbocsássanak, uraim, hogy érdekes vitatkozásukat figyelemmel kisérve, pár észrevételt bátorkodom megkoczkáztatni. Egyiköknek teljesen, a másikuknak csak módjával és helyenkint van igaza, ha úgy akarjuk venni művészetünket mint szoros szabályokhoz mért feladatot, oly szabályokhoz, a melyek nem engednek magukból semmit elvitatni. A ki az ábrázolás legmagasabb fokát tűzi ki célul, annak az alak legcsekélyebb sajátságát sem szabad figyelmen kivűl hagyni vagy plane: mellőzni, de legkevésbbé eredeti jellegéből kiforgatni. Azon kérdés, hogy „lehetséges-e vagy sem" csak subjectiv latolgatás tárgyát képezheti, mert a kivitelben olyannak kell lenni a megoldásnak a mint fel van adva; s ha a művész, bármely körülmény által, korlátozva van a valódi feladat teljes megoldásában: akkor a művészben rejlik a hiba és nem a művészeti alapelvekben. A hibát lehet menteni, de elvvé tenni nem szabad. Ha Hamletet Shakespeare a dánság nemzeti vonásaival felruházta, úgy ez feladat, melyet okvetlenül meg kell oldani; ha ellenben az alakot alkotó szinek és vonások oly általános jellegűek, hogy többékevébbé minden emberben, magában az ábrázolóban is megvannak, akkor csak is ezen feladattal f'oglalkozhatik és kizárólag csak ezzel, mert fölösleges munkát végezni ép úgy nem szabad a művésznek, mint valamit elejteni. De jó lesz azt a nemzeti typust feszegetni. Mi az a nemzeti t y p u s ? Rendesen valami nagyon is általános, az egész •emberiségre kiterjedő vonás vagy vonások összege, a melyek azon nemzet kebelében nagyobb számú egyének sajátosságát képezik mint más nemzetnél, de a mely vonások semmi szín alatt sem teljesen kizárólagosak, hanem felfedezhetők az emberiség bármely rétegében mint egyesek tulajdonságai. Vegyük első sorban egyes nemzetek typusának vérmérséklet szerinti osztályozását. „Az olasz sanguinicus!" Kizárólagos vonás ez? Nem. Első sorban nem mindenik olasz sanguini-cus és másod sorban: mindenütt, nemzetiségi tekintet nélkül, akadnak, még pedig roppant mennyiségben sanguinicus egyéniségek. „Az angol flegmatikus !" Shakespeare rajzol néhány „nem flegmatikus" angolt is. Shakespeare tévesztette-e el. vagy pedig megengedhető, hogy azon nemzet gyermekei között is vannak különféle egyéniségek? E tekintetben, mint látjuk, szó sincs a kizárólagosságról. De vegyük az érzelmeket. „Szeretet!" „Szerelem!" Ezek, mint tudjuk, nagyon elterjedt sajátságok. „Szabadságvágy!" Nincs ember, a ki szabad nem kívánna lenni. „Hazaszeretet!" Minden ember védi tűzhelyét. Mi lehet hát egyes nemzet kizárólagos tj'pusa? Erély, hösiség, megadás, istenfélelem, önmegtagadás, lovagiasság, gyávaság, képmutatás, hiúság, gőg, nagyravágyás bárgyúság, bujaság, stb. stb. sem képeznek kasztszerű kiváltságokat, hanem elszórtan: itt-ott, mindenütt találkozunk ilyen jellegű egyéniségekkel; az tény, hogy gyakran egész csoportnak vonását képezik, de nem kizárólagosak. A vallási meggyőződés képez ugyan kasztokat, de ezek is túl terjednek egyes nemzetek határain. Hátra vannak még egyes szokások, elvek és alkotott törvények, melyek valamely nemzetnek kizárólagos sajátját csakugyan képezhetik. De bármely vonások képezzék is egy nemzetnek typusát, az iró kötelessége azokat jelezni, a mit rendesen meg is tesz, ha czélja van vele, és nem bizza azt az ábrázoló fantáziájára. Fantáziával úgy sem pótolható az, a mi nem jutott kifejezésre. A szinész ne vállaljon el feladatul többet mint a mennyit elvállal egy tiszta, hű — világos •— tükör. Összegezze az eléje tartott alaknak vonásait a legapróbb részletig és adja vissza azokat, még pedig, ami fő : eredeti szinökben. Hamlet legyen egyén azon vonásokkal és színezettel, melyekkel Shakespeare felruházta, s ha rajta van a dánság jellege, úgy ezen jelleggel egyénítendő. Hamlet, miut minden művészi alak, egy sajátos, kiváló egyén, mely többé-kevésbbé még igen sok más egyénhez hasonlít; erősen kiváló, de nem teljesen kizárólagos. Az ábrázoló feladata tehát első sorban az egyénítés. Mert nagyon valószínű, hogy a dánus idegrendszere is ép oly időközben és ép oly módon közli tudótásait az agygyal mint bárki másé; hogy a dánus fájdalma ép úgy megrezegteti a szivhűrjait és a hangszálakat mint minden emberé. Ha pedig minden ember szive egyaránt összeszorul a fájdalom behatása alatt: akkor a szenvedésben minden ember hasonlít a másikához, legyen az bárminő fájú s a szenvedés megnyilatkozása is minden egyénnél hasonló módon történik. Azonban ezer-ezer eltérés n y i 1 v á n u 1 a színezésben, terjedelemben, tartalomban, mozgásban, stb. Innen van aztán az a körülmény, hogy Hamlet Hamlethez soha sem fog teljesen hasonlítani:' mert az ábrázlók egyénisége nem hasonlít. Az ábrázoló egyénisége! Az ábrázoló egyénisége, mint művészeti eszköz, a legtöbb esetben tökéletlen; teljesen vagy részben; az egyiké ebben, a másiké másban. Legtöbb esetben nem is egyéb a közönséges bélyegzőnél, melyet a szinész kivétel nélkül minden alakjára ráüt, mert kénytelen vele; de ez nem erénye, hanem a legnagyobb hibája az ábrázolónak és legkétségbeejtőbb átka a művészetnek. Vegyünk egyszerre száz színészt. Mind a száz — tegyünk fel — megérti a iró intentióját tökéletesen; képzeletben követni tudja a szenvedély hullámzásának határait minden irányban és látja, mind a száz látja, hogy itt-ott egy-egy hullámtaraj az égre csap. stb. A negativ kép mind a száznál egyaránt tiszta és tökéletes: a lélek kész az öntudatos ábrázolásra és tudná az alkotót a helyes nyomon vezetni; de ekkor előáll a száz egyéniség és százféle kiadásban fog a po-