Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

Mindenekelőtt hadd hívjam fel a figyelmet egy nyilvánvaló dologra, amelyről gyakran megfeledkezünk. Kivétel nélkül mindenki, aki leül darabot írni, vagy beül a színházba, hogy megnézzen egy előadást, magával viszi saját élettapasztalatait, amelyek még nem válnak semmivé attól, hogy valaki éppen drámát ír, vagy színházban ül. Mindnyájan elsősorban szülők, gyermekek és testvérek vagyunk, és ezt az eleve adott szerepet egyetlen dráma sem változtathatja meg.

Az Apa és az Anya fogalma már az éntudat kialakulása előtt beépül a tudatunkba, míg például a Barát, Tanár, Alkalmazott, Főnök, Munkatárs, Igazgató fogalmával csak jóval az éntudat kialakulása után ilálkozunk először, éppen ezért e társadalmi viszonylatok k; ,ö viszonylatoknak számítanak, következésképp inkább objektív, mint szubjektív kategóriának tekinthetők. De akárhogy is: amit érzünk, az mindig sokkal „valóságosabb" a számunkra, mint amit tudunk; márpedig a családi kapcsolatokat „érezzük", míg a társadalmiakat csupán „tudjuk". Ebből következik, hogy számunkra nincs valóságosabb dolog, mint a család, mert szükségszerűen adott és örök érvényű, míg a társadalmi viszonylatok ehhez képest változékonyak és esetlegesek, tehát mindig önkényesek a szemünkben.

A magánélet és a társadalmi élet ma rendkívül élesen kettéválik; ezért olyan nehéz kialakítani azt a drámai formát, melyben a kettő valósághű módon egyesül. Igaz, nem ez az első ilyen eset a történelemben; a kritikusok szerint például a késői görög drámák is feltehetően ezért fordultak a realizmus felé. Szinte szabályszerű, hogy mihelyt a társadalom életében zavar támad, az emberek olyan magánéletbe húzódnak vissza, amely teljesen kizárja a társadalmat, mintha a társadalmat még a gondolataikból is száműzni akarnák. Ilyenkor pedig a költői formának is bealkonyul.

Ez azonban még nem válasz a kérdésünkre, csupán közelebb visz bennünket a megoldáshoz. Nyilvánvaló, hogy a drámaíró nem találhat ki egy társadalmat csak úgy, hát még olyat, melyben az embert monolitikus lénynek ábrázolhatná. Tudjuk, a drámaíró nem riporter; de valamirevaló műben akkor sem festhet olyan, a valóságtól elrugaszkodott képet az emberről, ami sértené józan realitásérzékünket. Igen ám, de minden komoly mű — a tragédiáról nem is beszélve — csak úgy válhat valódi művészi értékké, ha

94