Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

egyensúlyi állapotot, amelyet aztán a hős (de a közönség is) megpróbál visszaszerezni vagy későbbi élményei segítségével újraalkotni. Sokszor elhangzik, hogy a modern drámák központi témája az elidegenedés, de ezen általában csak a társadalmi elidegenedést értik - amikor az egyén nem találja a helyét a társadalomban. Ez igaz is, de szerintem van egy többé-kevésbé rejtett impulzus is, amely időben megelőzi a társadalmi elidegenedést: a megelégedettség állapota mint kiindulópont. Ez pedig mind a drámaíró, mind a közönség emlékezetében a bensőséges családi élettel fonódik össze. Mintha a dráma írója és közönsége egyaránt hinne abban, hogy valaha azonosak voltak önmagukkal, hinne egy olyan hajdan volt létben, amely elvesztette határozott körvonalait, és darabjaira esett szét. így a nagy és megrázó drámákban a közönség érzelmeire elsődlegesen ható erő nem más, mint az Idő paradoxona, amelyet mindnyájan tapasztalunk: hogy soha többé nem találhatunk haza, az a világ pedig, amelyben élünk, idegen.

A realizmussal legélesebben ellentétes stílus az expresszionizmus. Most azt szeretném megvizsgálni, milyen kapcsolatban áll az expresszionizmus a „család és társadalom" kérdéskörével.

Az expresszionizmus formai kifejezőeszközei már Aiszkhülosznál fellelhetők. Olyan drámai forma ez, amely önmagukban ábrázolja a társadalmi, vallási, etikai vagy erkölcsi erők konfliktusait, megmutatja ezeknek az erőknek a működését, de nincsenek benne lélektanilag hitelesen ábrázolt szereplők, és nem foglalkozik a szereplők többé-kevésbé valóságos környezetének a bemutatásával sem. Aiszkhülosz például nem akar erőszakos vagy erős jellemeket formálni a Leláncolt Prométheuszban, inkább megalkot két szereplőt, az Erőt és az Erőszakot, akik aztán úgy is viselkednek, ahogy az Erő és Erőszak fogalmának a saját törvényei szerint viselkednie kell. Az első világháború utáni Németország drámaírói hasonló eszközökkel tárták fel az ember társadalmi helyzetét. Georg Kaiser például a Gáz-drámákban az ipari társadalommal az ember figuráját állította szembe, de az embert korántsem mint jellemet, hanem kizárólag mint egyik vagy másik olyan társadalmi osztály képviselőjét mutatta be, amely a társadalmi gépezet irányítására tör. Persze még számos olyan darabot említhetnék, amely a jellemábrázolás helyett különféle erőket jelenít meg. O'Neill például a drámaírás ugyanezen ősi módszeréhez nyúlt a

88