Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

viszont egytől egyig közönségesek. Amerikában olyan demokratikus kultúra alakult ki, hogy sem az emberek beszédéből, sem az öltözködésükből, de még az életterveikből sem derül ki, melyik társadalmi osztályhoz tartoznak. A szereplők társadalmi helyzete a színházban sem mond többé semmit — tiszta helyzetet teremtettünk. Konokul törekszünk valami egyenlősdire, ami szerintem annak az eredménye, hogy függetlenül attól, melyik társadalmi osztályhoz tartozunk, elegünk van az örökös kudarcokból. Ma már lehet beszélni arról, hogy meg kell találnunk mindazt, ami érték, mégpedig nem csupán elkeseredett helyzetünk miatt, hanem az emberek iránti szeretettől és attól a meggyőződéstől indíttatva, hogy mindnyájan a közös célok félreértésének áldozatai vagyunk.

Meggyőződésem szerint minél kevésbé érezzük szükségét, hogy szoros és gyümölcsöző egységben éljünk a társadalommal, annál erőtlenebbé válik a tragédia műfaja is. Minden tudásunkat, minden hasznos ismeretünket a gépi technika szolgálatába állítottuk. Az a kérdés, hogy háború esetén megengedhető-e az atombomba bevetése, csak most, jóval az atombomba feltalálása után jut először eszünkbe, amikor már megvan, amikor már mindkét fél gyártani kezdte. Ma már mindkét tábornak van atombombája, és vannak gépei. És eljön az idő, amikor már széles e világon mindenkinek meglesz mind a kettő, és az egyetlen erő, amely akkor visszatarthatja majd az emberiséget a pusztító fegyverek használatától, a gépek pszichológiájától teljesen idegen erő lesz: az emberi akarat — az a mindennél erősebb törekvés, hogy fennmaradjon az emberiség, és elérje létének legtudatosabb, legértelmesebb, végső állomását a számára kijelölt tökéletesedés útján.

A történelem ma új lehetőségeket kínál a társadalmi dráma számára. Ibsennek és Shaw-nak még három felvonáson keresztül kellett érvelnie ahhoz, hogy a negyedikben bebizonyítsa: nem vagyunk teljes egészében társadalmi termékek, mégis nagymértékben a társadalom hatása alatt állunk. Azóta már sokkal tisztábban látjuk a társadalom szerepét, és ez bizonyos értelemben Ibsen és Shaw diadala: ma már tisztábban látjuk azokat a tényezőket, amelyek részt vesznek az emberi személyiség kialakításában. A huszadik század közepén megtanultuk, hogy amit Ibsentől és Shaw-tól tudunk, csak féligazság. Nem elégedhetünk meg

77