Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
darabjait még be sem mutatták; de azoknak a kéziratoknak az alapján, amelyeket rendszeresen küldözgetnek nekem, valamint fiatal drámaírókkal folytatott beszélgetéseim alapján azt kell mondanom, döbbenetesnek és fájdalmasnak tartom, amit láttam: hogy számukra az ártalmatlanság mindennél fontosabb. Olyanok, mintha öregnek születtek volna, mintha sose lettek volna fiatalok. Olyanok, mint a kezdő vezetők, akik józan megfontoltságukra a legbüszkébbek — ezt ők gyakorlatiasságnak nevezik. Illúziók?! - ugyan, hiszen az illúzió ostobaság. Hogy miféle illúzióra gondolok? Arra, hogy az író képes megváltani a világot. Most az a divat, hogy a világ menthetetlen. Azt képzelik, nevetségessé válnának a közgazdaságtan és a pszichiátria objektív törvényszerűségeinek világában, ha hitet tennének valami mellett, ha kikiabálnák a fájdalmukat vagy a véleményüket. De talán nincs is véleményük, talán a fájdalmat sem ismerik. Nekem ez megfoghatatlan. Nemrégiben egy chilei rendezővel beszélgettem, aki hazájában már több mint harminc darabot rendezett, az utóbbi három évet pedig ösztöndíjasként Franciaországban és az angoloknál töltötte, de a két legnevesebb amerikai egyetemen is megfordult. Ő a következőképpen vélekedett: „Szerintem maguknál sem a tanárokat, sem a diákokat nem érdekli, hogy miről szólnak, mit jelentenek azok a darabok, amelyekkel foglalkoznak. Mindenük a technika. Az amerikai színház a rendezés és technika szempontjából a legjobb a világon, de ez minden. Jóformán nem találkoztam olyan egyetemi vagy színházi szakemberrel, akivel szót válthattam volna a szerző erkölcsi vagy filozófiai céljairól. A színházat csupán műszaki apparátusnak tekintik, melynek az a dolga, hogy ügyes formai modelleket dolgozzon ki, amelyek aztán reprodukálhatók más darabokban, tehát más szövegkísérettel." Ha ez igaz, akkor ez a nemzedék véleményem szerint már nem is amerikai, hanem japán. A japánokról mondják ugyanis, hogy az ősi történetek, figurák, témák végtelen variációiban, örökös ismétlődésében gyönyörködnek. A prakticizmus diadala a művészetben. Nincs praktikusabb dolog, mint megismételni mindent, amit mások tettek vagy gondoltak. A mi művészetünk savaborsa viszont mindig is az eredetiség, a megismételhetetlenség volt. A Kelet művészete ősi. Lehet, hogy ez a terméketlen tes-39 I
