Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

is, elfogad tőle bármit, csak ő, a mesemondó, higgyen abban, amit elmond. A régi formák robbanásának kezdetén vagyunk. A közönség csodára vár.

Komoly témájú darab is lehet szórakoztató, ha a drámaíró is komolyan veszi, nem nyesegeti agyon okos körültekintéssel, engedi hatni a maga nyerseségében. A közönség nem hajlandó szenvedni, ha az író közönyösen és hűvösen szemlélődik. Ezt pedig a néző mindig megérzi, de ezért igazán nem hibáztatható.

Persze fájó pontjaim is vannak a darabbal kapcsolatban. Elsősorban az bánt, hogy Biff, az idősebb fiú önmegvalósítása nem ellenpontozza eléggé Willy tragédiáját a közönség szemében.

Vannak dolgok, amiket talán most világosabban látok. Mindig adni akarunk egymásnak, mégis csak azt tanuljuk meg, hogyan vehetünk el egymástól, mintha ez lenne az egyetlen módja, hogy távol tartsuk magunktól a világot. Mindennap meghazudtoljuk a vágyat, hogy alkossunk, azaz hogy adjunk. Az ember végcélja nem a biztonság, de biztonság nélkül az emberség legelemibb feltétele hiányzik az életünkből.

Eljön majd az az idő, amikor utódaink értetlenül bámulnak vissza ránk, akik valami szent dolognak tartottuk az anyagi javakért vívott harcot. De a nagy emberektől már ma sem azt kérdezzük, mijük van, hanem hogy mit adtak a világnak. Olyan jövőért kell harcolnunk, amelyben lesz felelősségre vonás. És akkor majd születnek nagy tragédiák. Mert amíg nincs rend, amiben higgyünk, addig törvény sincs, amit megszeghetünk. Addig pedig hiába várjuk a tragédiától, hogy morális igazságokra tanítson.

De hát mi közük ezeknek a gondolatoknak Az ügynök évfordulójához? Csak annyi, hogy számomra Willy Loman tragédiája abban áll, hogy élete hiábavalóságát önként, az élete árán váltotta meg. Olyan ember tragédiája az övé, aki azt hitte, ő az egyetlen, aki nem felel meg a simára borotvált propagandafőnökök által diktált egyetemes világrendnek. Az égig érő konzervrengetegből egy dörgő hangot hallott, amely ide-oda csapódva hömpölygött végig a város újságokkal bélelt útvesztőin; egy olyan hangot, amely már nem emberi természetű, és amely ezt a parancsot mennydörögte: „Érvényesülj!" Ilyen hangra ember nem válaszolhat. A tükörből Willyre is csak a saját megtestesült kudarca bámult vissza.

30