Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

Az ügynök képe kezdettől fogva beleolvadt abba a felfogásomba, hogy az életben semmi sem következik ,,ez után", hanem minden együtt és egyidejűleg van meg bennünk; nincs olyan múlt, amit „felszínre lehet hozni" az emberi lényben; ő maga minden pillanatban azonos múltjával, és a jelen csakis az, amit a múltja is felfoghat, tapinthat, érzékelhet, s amire reagálni képes.

Oyan formát kívántam létrehozni, amely úgy, ahogy van, betű szerint értelmezve, Willy Loman észjárása maga. De ha azt mondom, „kívántam", nem vagyok teljesen pontos. Minden drámai forma mesterkélt, a szubjektív érzés közérthető szimbólumokká alakításának egy módja. A formát aszerint kell megítélni - legalábbis magának az írónak -, hogy az eredeti látomásból és érzésből mennyi ment veszendőbe, vagy mennyire torzult el az alakítás révén. Úgy kívántam szólni az ügynökről, pontosan úgy, ahogy éreztem, és érzéseimnek még egy csekély hányadát sem akartam feláldozni semmiféle hatás vagy drámai szükségszerűség kedvéért. Nem akartam én semmiféle emelkedő vonalat vagy feszültséget létrehozni a várakozás fokozásával, sem csúcs felé keskenyedő piramist, hanem egyetlen tömböt, egyetlen húrt, mely kezdettől fogva ilyennek mutatkozik meg, s feszítés, dallam elve érzékelhető. Stratégiám az Édes fiaim mai ellentétben az volt, hogy tökéletesen stratégiátlannak tűnjék a darab, de egy lényeges különbséggel. Ezúttal, ha tehettem volna, úgy mondtam volna el az egész történetet, úgy állítottam volna be valamennyi szereplőt, mint amikor töretlenül ömlik a szó az emberből, lehetőleg egyetlen mondatban, egyetlen fénynyalábbal megvilágítva. Ha mai formájában nézem a darabot, úgy tűnik, ez a gyónás formája, mert a módszer az, hogy egyik pillanatban arról szólok, ami tegnap történt, aztán hirtelen összefüggést teremtek egy húsz évvel azelőtti eseményhez, esetleg még messzebb térek vissza, hogy aztán hirtelen a jelenhez forduljak, s netán a jövőt is latolgassam. Az Édes fiaimnái szükségszerűnektűnt bizonyítani a jelen és a múlt összefüggését, az események és morális következményeik kapcsolatát, a nyilvánvaló és a rejtett összefüggését. Ebben a darabban mindezt előre bizonyítottnak és feltételezettnek fogtam fel. Mindössze annyit tettem, hogy felidéztem bizonyos dolgokat. Természetesen azt is feltételeztem, hogy Willy Lomant mindenki ismeri. Igaz, hogy ezt én is csak most látom ennyire világosan, de az is nyilvánvaló számomra, hogy valamiképpen ezt magától ér-123

■