Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

sohasem érne véget, éppúgy, amint a történelemnek sincs vége soha. A drámának be kell fejeződnie, mégpedig kifejlés formájában, és hogy ezt a kifejlést lérehozzuk, az életben ható, a valóságban végtelenül bonyolult erőket a színpadon végessé kell tenni, hogy a darab, amennyire lehet, a megfelelő ponton kulmináljon. E tekintetben tehát bizonyos mértékig minden dráma önkényes a való élethez viszonyítva, és az író nézőpontját — hogy ne mondjam, megszállottságát - testesíti meg. Ezért mikor azt hallom, ez vagy az a dráma gyönyörű, és (esetleg éppen azért, mert) meg sem próbálja, hogy bármit is tanítson — eltűnődöm rajta, hogy a két állítás közül vajon melyik igaz: mert vagy annyira nyilvánvaló a tanítás, hogy a kritikus „természetesnek" találja, és fel sem tételezi a célzatosságot, vagy pedig az író annyira beleágyazta, beleillesztette a cselekménybe, hogy nem objektív, hanem szubjektív tényezőnek tűnik.

Az Édes fiam nem az első, hanem nyolcadik vagy kilencedik darabom volt, melyet a negyvenes évek közepéig írtam. De kivéve azt az egyet, mely közvetlenül megelőzte, egyiket sem hozta színre semmiféle hivatásos színház, olvasóim tehát semmit sem tudhatnak róluk, ezért szólok néhány szót íróasztalfiók-drámáimról, és különösen The Man Who Had AH the Luck (Akinek minden sikerült) című darabomról, mely alig egy hét után megbukott a Broadwayn, s ennélfogva kevesen ismerhetik.

Ez a darabom kísérlet volt, mellyel meg akartam találni annak a rejtélynek a nyitját, hogy milyen szerepet játszik az ember tulajdon sorsának kialakításában. A darab egy huszonöt év körüli kisvárosi fiatalemberről szól, aki több virágzó vállalat tulajdonosa, szerelemből nősült, egy várva várt gyermek apja, napról napra meggyőződhet arról, hogy vágyai teljesülnek, és mégis úgy érzi: a megtorlás felhői gyülekeznek feje körül, mert amint figyeli az életet, arról kell meggyőződnie, hogy az embereket valamely lényeges dolgoban feltétlenül csalódás éri; következésképpen neki is csalódnia kell, és a dráma arra a benső várakozásra épül, hogy katasztrófa fenyegeti. Katasztrófa azonban nem éri sohasem, holott szinte vonzza maga felé azzal, hogy igyekszik túlesni rajta, csak hogy békességben lehessen. Végül aztán már felsőbbrendű lénynek képzeli magát, és sikereit csodálatos képességeinek tulajdonítja.

111