Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

óta létrejött puszta közmegegyezés, hogy elgondolás és kivitel dolgában a dráma legyen dramatikus, ne pedig elbeszélő. A klaszszikus görög ülep keményebb volt a modern amerikainál, s mégis, az is megálljt parancsolt több órás színjászás után. Az ülő helyzetű figyelem fiziológiai korlátái kölcsönös kapcsolatban levő törvények egész alkotmányát telepítették a színművészet nyakába, s ugyanezekből később olyan esztétikai kívánalmak váltak, amelyek nem fenyegetik a más írásművészeteket. Szándékom azonban itt nem a drámai formának vagy a drámaírás módjainak élveboncolása. Csupán ezt a ritka alkalmat szeretném megragadni — összegyűjtött kiadás! —, hogy a magam céljairól a magam nézetét kifejthessem. Nem akarnám én itt megtaksálni korunk drámájának nagyképű problémáját, csak arról a kérdésről beszélnék hétköznapi nyelven, hogyan írhatná bele híven az ember egymás után sorakozó munkáiba változó képét a világról.

A műfaj néhány valóban nélkülözhetetlen építőeleme olyan fajta esztétikai kötelezettséget ró rám, amelyről jó lesz mindjárt elöljáróban szólnom, mert szerényen bár, de állhatatosan végigkísérik a kötetbe foglalt műveket éppúgy, mint a művek körül támadt gondolataimat. A drámák írása közben föltételeztem, hogy színi bemutatásra kerülnek. Márpedig a „színész" is ember, s megjelenésekor nyomban efféle kérdések tolulnak fel a nézőben: Ki ez? Mit akar? Mit keres ez itt, és jól keres? Kinek rokona-ismerőse? Gazdag vagy szegény? Mit képzel vajon magáról? Hát mások mit képzelnek róla, és miért? Mit remél, és mitől tart, és mit vall be belőle? Mit mond, hogy mit kér tőlem, és csakugyan azt akarja-e, amit kér?

A színész színre hozza mindazokat a kérdéseket, amelyek az utcai bemutatkozással is éppúgy velejárnak. Hogy majd melyikre válaszol a darab és hogyan: ebből következik az a mindvégig kényszerítő szükség, amely a stílusát formálja, és meghatározza különböző „stiláris szintjeit" (amit aztán utólag elemezni lehet). Ha például a színész álarcban jelenik meg a színen, és mozdulatai kimérten stilizáltak, nyomban tudjuk, hogy az élet mindennapi felszínén tüstént áttörnek a darab fölvetette kérdések; a hős alighanem nyomban a tárgyra tér - a darab leglényegére -, és nem járja meg előbb a naturalizmus kerülő útjait. Ha viszont mesterségeosztálya egyenruhájában tűnik fel, azt várjuk tőle, vagyis a darabtól, hogy igazi kiléte felől tájékoztasson — ha pedig nem ezt ten-102