Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

közé. Ma azonban olyan Schiller-előadást láttam, amelyben nem volt deklamáció és dagályosság. A hamburgi színház színpadán hús-vér emberek álltak elém, sőt egyszerű emberek, mindenesetre azonban igen érthető hősök, s ettől Schiller nem vesztett értékéből, sőt ez az ismerős udvari intrika jelentőssé, súlyossá nőtt a szememben. Megértettem, hogy igen fontos kérdésekről van szó, amelyek korántsem csupán színházi problémák.

Vajon ki találta ki, hogy Schillert hangosan, harsányan kell játszani, hogy nélkülözhetetlenek a romantikus beállítások stb.? Megeshet egyébként, hogy valaha ez volt a jó, később azonban egyre torzabbá lett. Mint ahogy egy családon belül is előfordulhat, hogy a nagypapa kiváló ember volt, a papa már sokkal kisebb kaliberű, mert a kiváló nagypapa árnyékában élt, és nem szokott hozzá, hogy önálló véleménye legyen. A nagypapa jó tulajdonságai a papánál gyakran csak utánzásnak hatnak. A fiú, a nagypapa unokája pedig egyszerűen már teljesen elfajzott tőlük. Ugye nem is egy ilyen családot ismerünk? Nagyszerű, hogy a nagypapa jó hatással volt az egész családra, de mindennek van határa, még a jó hatásnak is, mert minden embernek önmagát kell formálnia élete során. így van ez a művészetben is.

Ma már, hál' istennek, senki sem kívánja, hogy hajszálnyira úgy játsszuk Shakespeare-t, mint ahogy a Globe-ban játszották. Úgy fest, a Shakespeare-kutatók pontosan tudják, hogyan játszották ott, s az ember arra a következtetésre jut, hogy valamennyi kutató közül a Shakespeare-kutatók a legbölcsebbek, a legtájékozottabbak — oly gyakran hajtogatják: nem ez az igazi Shakespeare. Lehet, hogy magától Shakespeare-től kaptak tájékoztatást, hogyan lehet széles látókörre szert tenni. De az is előfordulhat, hogy a rendezők már oly sok mindennel megpróbálkoztak, hogy a Shakespeare-kutatók beletörődtek az újításokba.

Schillerre ez nem áll. Itt a Schiller-szakértők döntöttek úgy, hogy ebből az előadásból hiányzik a schilleri romantika. Ez volt az első ilyen típusú Schiller-előadás, amit láttam. Ilyen egyszerű és ilyen mélyenszántó. A külső hatásokat mellőző, s mélységesen komoly. Ó, hát ilyen Schiller, gondolom, Schiller! Meg kell mondanom, ebben az előadásban nem untatott a romantika. Furcsa szokása némely embernek, hogy ha valamit lát, mást kér számon. Sokat vesztenek emiatt. Kizárólag egyetlenegy képet tartanak szépnek, pedig a világon se szeri, se száma a gyönyörű képeknek.

84