Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

víz. Persze ha egy író erényeiről beszélünk, kockázatos dolog, ha azokat vízhez — lett légyen az akár mély víz is - hasonlítjuk. De mit tegyek, ha ez a hasonlat jár a fejemben.

Nem tudom rávenni magam, hogy olyan könyvet olvassak el, amelynek első vagy, mondjuk, ötödik, tizenötödik mondatából nem érzem, hogy hatalmas mélység rejlik mögötte. Ha nem érzem, hogy a víz, amelyben úszom, nem három, hanem száz méter mély. Úgy tűnik, hogy a mély víz sűrűbb a sekélynél.

Hemingway rövid mondatokat ír, Tolsztoj hosszúakat. Ennek azonban nincs jelentősége. A legrövidebb és a leghosszabb mondat egyaránt lehet üres. De amikor az ember Hemingwayt olvassa, elnémul a titok láttán, mert a sorok mélyén mindig titok lappang. Ó, milyen titokzatos a tenger vize is, ha az ember elnézi! Tolsztoj hosszú sorai mögött is titok rejlik, és ha egyszer belefogunk olvasásukba, egyre csak olvassuk, olvassuk, nem tudjuk letenni, vonz bennünket a titok, el kell érnünk. És mondatról mondatra úgy szívjuk magunkba ezt a rejtett gondolatot, mintha szent folyadékot szürcsölnénk szalmaszálon keresztül.

Egy Bulgakov emlékének szentelt gyűlés előtt, amelyen én is felszólaltam, leültem, hogy beleolvassak írásaiba. Tíz percre ültem csak le, a becsület kedvéért, hogy felidézzem magamban, bár jól emlékeztem rá. Mégis addig olvastam, ameddig csak lehetett, bár szinte minden szavára emlékeztem. Épp olyan ez, mint ahogy a tengerész sem unja meg soha, hogy a jól ismert óceánon hajózzék. Mert vajon ki unná meg az óceánt? Kimerítheti, kifáraszthatja az embert, de meg nem unhatja. Egy tengerész bizonyosan belekötne a hasonlatba, s én egyet is értenék vele abban a pillanatban, hogy a példám nem helytálló, ámde világos.

Tudtam, mikor és hol jelenik meg Woland, Korovjov és Azazello, a mondatok mégis titokzatosaknak tűntek, és szinte rettegve olvastam őket. Ha kívánják, isten neki, ne essék több szó a vízről, hanem gondoljanak például a viharra: mikor közeleg, valami történik a levegőben, megváltozik a fény, a levegő illata, az ember hangulata, és bármilyen sok vihart láttunk is, mégsem unjuk meg soha. Meggyőződésem, hogy a művészetben ez akkor következik be, ha egy mű nagy feszültségű érzelmeket és gondolatokat hordoz. És e fokot a művész nem is egy és nem is két nap alatt érheti el, hanem életének egésze teremti meg, életének izzása hozza létre, legyen az bármily rövid.

65