Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

-szemben mutatkozó technikai jelentősége semmi olyasmit nem tartalmaz, ami a térkompoziciótmegakadályozhatná abban,hogy engedelmesen kiszolgálja a színészt. Tehát a tér megkomponálása nem teszi szükségessé annak kiderítését, hogy vajon a vilégitás lehetővé tesz-e ilyen vagy olyan elrendezést, csupán csak azt kell tudnunk, vajon ez a kompoziciő, a fény közreműködésével, eléggé kifejező-e a szinészt illetően, azaz 8 szinész magatartása olyan értelemben nyer-e hangsúlyt, amilyet a zene megszab száméra.

Vannak azonban minden előadás vonatkozáséban közös anyagi szükségszerűségek, ezeket pedig jó lenne a jelenlegi diszletezési elvektől külön választani, és szembeállítani őket a festészet számára nélkülözhetetlen önkényes konvenciókkal, hogy támaszpontot kqjjunk az uj rendezés szükségszerűen eléggé bizonytalan és meghatározatlan kompozíciója számára.

Amikor egy diszlettervező valamilyen képet szinpadi diszletté akar átalakítani, ösztönösen arra törekszik, hogy a képtelenségig csökkentsen minden valóságos formát a fiktiv formák javára. Számára az egyetlen lényeges különbség a keretben levő kép és ugyanazon kép szinpaci formája között az, hogy a másodikban helyet kell biztosítani azoknak ez alkalmatlan figuráknak, akiket színészeknek nevezünk, mig az első szerencsére eltekinthet ettől. Ezt a nélkülözhetetlen helyet úgy igyekszik megteremteni, hogy az a lehetőlegkevésbé zavarja meg a festményt. A diszlettervező tehát darabokra szabdalja azt, szétteríti a térben, szemben a közönséggel; a festménynek ezen szeletei között a szinész majd csak talál módot a közlekedésre, ha kielégítjük szerepének elemi szükségleteit. A díszlet egyetlen része, amely nincs alávetve ennek a szánalmas kompromisszumnak: a háttér-vászon. Ez utóbbi ugyanis egyedül képes bemutatni a közönségnek a maga teljes festői díszét, anélkül, hogy erőszakot tenne azon a valóságos térségen, amelyet a szinpad végülis jelent. De a háttér-vászontól eltekintve, az egész színpadkép nem más, mint egymást részben takaró festett vászondarabok - gyakran kétségkívül igen ügyes - összeillesztése.

A jelenlegi díszlet-elhelyezésben a festmény játéka számára nélkülözhetetlen előadás-konvenciót tehát az jellemzi, hogy a díszlet-