Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

Színpadjaink padlója majdnem üres térségben terül el. A színpad alatti üres tér, amely az egyetlen jelentést hordozó elem lehetne, azt a célt szolgálja, hogy láthatóvá tegye a díszlet bizonyos részeit, vagy eltüntesse azokat a színpadképpel ellentétes irányban, azaz lefelé. Bár ez a padló mozgási lehetőséget biztosit a díszlet számára, mégis megőrzi egyfajta merevségét, amit eddig semmiféle kombináció sem tudott legyőzni. Ennek oka igen egyszerű. Jelenlegi diszletkoncepciónknak szüksége van támaszpontra, egy, a konvenciók megteremtését biztositó adott dimenzióra; márpedig a színpadkép alapjának lerögzi'tése valóban dimenziót biztosit. A padló, emikor annak érdekében, hogy közelebb kerüljön a közönséghez, átlépi a színpadi keretet /és valamennyi színpadunkon ez a helyzet/, véglegesen lezárja a színpadképet. Ha a kereten belül maradna, akkor más lenne a helyzet, és a jelenlegi konvenció, amely nélkülözhetetlen az olyan rendezés számára, amit pontosan semmi sem határoz meg - lehetetlenné válna.

A zene teljhatalma csak a színpadi kereten túl kezdődik; térbeli megalkotásának tehát csak egyetlen határa van - a néző. A diszletanyag elrendezésének, amit - mivel a színpadi padlózat fix pontjával hozzuk összefüggésbe - díszlet-elhelyezésnek nevezünk, más nevet kell kapnia és főként merőben más koncepciónak kell megfelelnie. Ez a díszlet nem sik felületen áll immár, hanem merőleges síkból bontakozik ki; keresztmetszete nem horizontális, hanem vertikális. Ebben az értelemben a szinpadnyilás korlátlan dimenzióvá válik: metszéspontot képez a szemünk száméra, független organikus életünk és organikus zenei életünk között. Ami ennek arányait, vagyis a ryilés fokát illeti, ezt a zene közvetlenül nem korlátozza, de előírja a színpadkép minőségét. Ez utóbbi viszont a hiánytalan érvényesülés érdekében meghatározza a szinpadkeret arányait.

Lépjünk túl ezen a kereten. Semmi olyant nem észlelünk, amibe tekintetünk beleütközhet. Üres, meghatározatlan térség, amely a költő-muzsikus alkotásét várja.

Jelenleg a kulisszák, a frízek és a padlózat szab határt a színpadképnek. Márpedig, miként a festett vásznak szemfényvesztése ar-78