Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
A Wortton-dráma érthető kifejezésére a tánc késziti elő az emberi testet, midéin önmagukért és önkényes arányokban fejleszti az eleven formákat, Ugyanúgy, miként a szimfónia teszi ezt a hangokkal. A prózai szinész művészete utánzó művészet; ez aszinész a másokon és önmagán végzett megfigyelések alapján, a szimpatikus idegrendszer reprodukciós eljárásával fiktiv emóciókat idéz elő lelkében. Amikor a szerep szövege egy általánosabb jelentés, valamint a szinész által közvetített jelenség horderejének kiszélesitése érdekében, mellőzi áz esetleges és személyes részleteket, az igy felnagyított arányok mégis meghatározatlanok maradnak; a szinész,aki lelép a megfigyelés szilárd talajáról, mégis ezt kénytelen normának tekinteni, még abban az esetben is, ha megszabaditja játékát a korábbi intenzitást biztositó esetleges részietektől és a. játékot az alapul szolgáló szövegnek megfelelő konvencionális jelleggel ruházza fel. Ám ennek a konvenciónak a fokozatai variálhatók, és a szinész folyamatos gimnasztikával egész szerepén belül biztosíthatja a megkívánt harmónia fenntartását. Az ilyen gimnasztika tárgya nem lehet a forma önmagában vett fejlődése, mert a prózai szinész száméra e forma aktivitása egyfajta nyelvezet, amely elárulja a belső motívumokat, de nem fejezi ki azokat. Egy cselekmény rejtett motívumait általánosítva, meghamisítjuk létható tüneteik jellegét; a szinész rugelmességáttehát annak az összefüggésnek a pontossága adja meg, amelyet a belső cselekvés jellege és annak reflexiv eredményei között megteremteni képes. Az utóbbiak konkrét megvalósítása csak az említett összefüggés pontossága által kap értelmet és az a materiális művelet, amelyet e megvalósítás feltételez, csupán másodlagos jellegű ténykedés. A Wortton-dráméban ennek sz összefüggésnek a megteremtése nem s szinész feladata; a belső motívumok felkutatása, azok reflexiv eredményeinek megfigyelése, ezernyi kombinációjuk, mindez a költő-muzsikusra tartozik, ő rögzíti a partitúrában drámájának belső mennyiségeit /a zenével/, külső mennyiségeit /a zenei időtartammal/, továbbá a dráma kifejezésének koncentráltsági avagy kisugárzési fokát /a zenei szöveg és a költői szöveg kölcsönös értékével/. Eképpen szabadon kezelve az életet felidéző eszközöket, a dráma előadásának eleven tényezőitől nem plasztikus /ge - staltend/ aktivitást kíván, mint a beszélt drámában, hanem éppen ellenkezőleg, olyan képlékenységet, mint amilyet az agyag mutat a szobrász kezében. 56
