Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
Hafizt idézve, a művész igy kiált fel: "Ja, wann du sehen willst, was ich bedeute, Komm in mein Reich, Mein jauchzendes!..."'*' A lelkét betöltő képzelt világ az álomban létének belső valóságát ünnepli: nem kell többé fáradságos munkában megnyilvánulnia, hogy mások számára tökéletlenül tolmácsolja azt, amivel általában sajnos nem tudnak mit kezdeni. A képzelt világ a kibékitett elemek csoportositásából származik, amelyek végre engedelmeskednek azon akaratnak, amely ismeri örök értéküket. Ez a csoportositás spontán művelet és kizárólag a vágyból ered. Az álom létrehivta igen sajátos boldogság annak következménye, hogy a csoportositást létrehozó személynek nem kell immár e dolgok és az emberek természetes tehetetlenségével harcolnia: az agyi tevékenység önmagától testet ölt. Az ilyen alkotás kifejezhetetlen jellege mély nyomot hagy a művész lelkében. Ha a misztikus ember a mennyország iránt, akkor a művész az ólom iránt érez nosztalgikus vágyódást és ez egész művészi tevékenységére hatást gyakorol. A fogékony hallucináció óráiban a költő - anélkül, hogy ezt hajlandó lenne mindig be is vallani - átérzi, milyen merevek a szavak és mennyire képtelenek akárcsak egy határozatlanul körvonalazott szimbólum formájában is tolmácsolni lelkének parancsoló erejű látomását. A látomás legértékesebb része, mi több, lényege, érintetlen és úgy tetszik, kifejezetien marad. Amikor a költő, miután hosszadalmssan szemlélte befejezett alkotását, visszatér ihletének forráséhoz és megpróbálja újra átélni a mámornak azt az óráját, Bmely olyan végzetesen rákényszeritette élményének továbbadáséra, meg kell állapítania, hogy az az alkotóelem, amelyet nan sikerül tolmácsolnia: a mobilitás. Erőfeszítése főként arra irá-1. "Nos, ha tudni akarod,-mit jelentek, Gyere a birodalmamba, Ujjongó birodalmamba!..." 125
