Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
hanem egyszerűen egy, a beszédnél felsőbhrendü kifejezési eszköz jelenlétét jelzi. Az olyan melodrámák, mint Schumann Byron alapján irt Manfrédja, vagy Bizet Daudet alapján irt Arles-i lánya minden bennük megnyilvánuld tehetség ellenére nagyon közönséges produktumok. Az a gyászos tremolö, amellyel egyes vaskos népi drámákban s gyilkos bejövetelét emelik ki, esztétikai értékét tekintve sokkal őszintébb, mint ezen túlságosan csillogó müvek bizarr tákolmánya. Miféle drámai jelentősége lehet az olyan muzsikának, amely kifejezésében összekeveri a konkrét drámai cselekvést és annak kommentárját, anélkül, ho;:y a drámán magán uralkodnék,ugyanakkor pedig egy kalap alá veszi a nyitányt, az intermezzót, a melodrámát, a kórusokat, az éneket stb...7 Az ember nem is tudja, vajon miért nem kezd el maga a közönség is énekelni, hogy teljessé tegye ezt a vagyonközösséget! Itt, akár az operában, s zenét úgy kezelik, mint valami luxuscikket, amelyből épp ezért sajnos soha nem kaphatunk eleget; és a zeneszerzőnek 1 átnia kell, hogy legtisztább szándékai mint süllyednek el a saját esztétikai barbarizmusa keltette zűrzavarban. Ha az opera nem mérgezett volna meg bennünket csontunk velejéig, az ilyen müvek elképzelhetetlenek lennének. A melodrámákról beszélve tehát, nem az effajta partitúrákra célzok, hanem inkább azokra az igen szerény és gyakran szinte improvizált zenei effektusokra, amelyeknek váratlan bájét a színházszeretők tudják csak megfelelően élvezni.1 1. Hogy ebben a tekintetben meddig mehet el a rendező öntudatlan rögtönzése, azt Zola Patkényfogója egyik előadásának befejezése bizonyította be e könyv szerzőjének /a párizsi Châtelet Színházban/. A diszlet behavazott bulvárt ábrázolt. A szines lampionokkal megvilágított nyilvános ténchelyiség homlokzatának élénk, sürgő-forgó hangulata ellentétet képezett a sötétségben elvesző melankolikus fiákerekkel és elhagyatott padokkal. A járdán egy egyszerű asszony, a darab főszereplője félénken koldult, anélkül, hogy bárki is adott volna neki, közben pedig az éjszakai mulatság egymás után vonzotta magához a járókelőket. A szegény asszony végül is a nyomorúságtól és az éhségtől kimerültén, holtan a hóba bukott. E jelenet realizmusa összeegyeztethetetlen a színházi előadás eszméjével és veszélyeztette a megfelelő hatást is. A rendező a melodráma— 118
